Még a szüleimmel laktam. Ha jól emlékszem, 1992-ben költöztünk a Keleti Károly utcába, méghozzá karácsony idején, amikor nemigen szokás költözködni. A lakást és szűkebb környékét gyorsan birtokba vettem. Azonnal lenyúltam a teraszos szobát, persze, mert az nézett a kertre. A behavazott kert a ténylegesnél nagyobbnak tűnt, és úgy tetszett, Gyuszi bácsi végtelen messzeségben sétáltatja két kutyáját.
Aztán, ahogy belaktuk a lakást, eljött az ideje, hogy az utcát is felderítsem. Szüleimmel alapjában véve jól megvoltam, de néha azért csúnyán összezördültünk. Olyasmi zördülésekre gondolok, amelyek végén az ember veszi a kabátját, és gyűjti a bátorságot, hogy a „hová mégy” kérdésre odavesse, hogy semmi közötök hozzá. Szerencsére ilyenkor nem kérdezik meg. Az ilyen dühödt távozások során, persze, az ember sörözőben vagy borozóban köt ki. Mindezzel nem akarom azt mondani, hogy eleve összeveszésre készültem, de ettől függetlenül is, némileg célirányosan derítettem föl a Keleti Károly utcát. A portya két legnagyobb eredménye Fonth Csaba cukrászdája volt és a Fondue Bár volt. Ez utóbbiba tértem be egy este egy pohár sörre, aztán betérőből lassan törzs-, bár nem feltétlenül mindennapos vendéggé avanzsáltam.
A Fondue Bár kellemes, igaz, szűk hely volt. Faasztalok, kockás abrosz, a lelógó villanykörték körül kosár módjára font búrák. Dohányfüst, ami nem zavart, lévén akkor még magam is dohányos. Viszont nem szólt semmi géphang (ami pedig már akkor is zavart volna). A választék pompás. Több mint tízféle fondü. Sörök, borok. Gondolom, tömények is, de azok kívül estek érdeklődési területemen. A bárt Lencsés Imre vezette. Nem ő volt a tulajdonos, ő vezette. Soha senkitől nem hallottam máshogy szólítani, mint Lencsinek. (Még az italokhoz: később, ahogy megmelegedtem, és Lencsi a bizalmába fogadott, már egész elsőrangú, házi meggylevet is kaphattam, ha épp valami szeszmentesre vágytam.) Meg kéne emlékeznem a helyiség névadó ételéről, de fondüt éppenséggel alig ettem, inkább csak azon ritka alkalmakkor, amikor társasággal mentem. De arra emlékszem, hogy a fondü finom volt, és még jobban emlékszem a szakavatott mozdulatra, ahogy Lencsi az asztalra helyezte az egész sárga- vagy vörösréz miskulanciát, meggyújtotta a spirituszt (amit rendkívül kiábrándító volna denaturált szesznek nevezni). És míg az égő spiritusz és az olvadó sajtok illata pompás lakoma előjátékaként csiklandozta az érzékeimet, Lencsi elmagyarázta-megmutatta a fondüvilla helyes használatát.
De, mondom, én inkább a sör miatt jártam oda. Legalábbis eleinte. Mert sörözni sok helyen és sokféleképpen lehet, de a Fondue Bár hangulata egyedi volt, noha még ezt is pontosítanom kell. Ha a söröző- vagy borozóhelyiség eléggé kis területű, abban szinte magától kialakul egyfajta családias légkör, mely jóval összetettebb, semhogy az
akolmeleg szóval ki lehetne fejezni. A Fondue Bár légköre nem egyszerűen családias volt, hanem meglehetősen tarka családra utalt.
Ironikusabban fogalmazva: csinos kis panoptikum gyűlt ott össze. Irónia nélkül: olyan műintézmény volt, amely egyesítette a borozók harsányan bizalmas légkörét és a régi irodalmi kávéházak szellemét. A csinos kis panoptikum pedig azért tudott ott létrejönni, mert a Fondue Bár liberális hely volt, ráadásul akkor még mindenki a rendszerváltás eufóriájában úszott. És éppen, mert liberális volt, bárki
vonalasabb is beülhetett és véleményt nyilváníthatott. A vélemények ütközhettek, senki nem hülyézett le senkit, senkiről nem bizonyították be, hogy hazaáruló és így tovább.
Gyakran jött például egy kerek szemüvegkeretes, nagy bajszú fiú (rendszerint egy Favorit kerékpárral, amit úgy lakatolt le az utcán, ahogy a cowboyok kötik meg lovukat a
Saloon előtt), és hozott Nagy-Magyarország-térképeket, illetve egy képeslapot, ami Nagy-Magyarországot ábrázolt. Valamit babrált a képeslap hátoldalán, mire az elcsatolt területek leváltak és szétcsúsztak. Néha meg is mondta a véleményét az egész Trianonról. Aha, mondták a többiek, és itták tovább a sörüket. Vagy, ha nagyon belemelegedett, akkor annyit, hogy lazítsál már.
Aztán ott volt az ősz szakállú, aki józanon liberális volt, ittasan meg dühödt jobboldali. (Ajánlott irodalom: J. Hašek: Švejk; Bretschneider figurája.) Amikor kitört az a baromság, hogy master vagy muster, és hogy Bánó András zavarban volt-e vagy sem, akkor az ősz szakállú kétpercenként fölrikoltott:
– Anyucikám, ezek úgy hazudnak, mint a vízfolyás!
Ebből lehetett tudni, hogy az ősz szakállú kezd elázni.
Aztán ott volt Fricskay, akinek az igazi nevét nem tudtam, de remekül meg lehetett mintázni róla egyik mesefigurámat, a gonosz varázslót. Pontosabban a figura már korábban megvolt, de hogy hogyan is néz ki, ahhoz ez az ember kellett. Meglátni és megfeleltetni egy pillanat műve volt. Fricskay lisztesen őszült, és általában igyekezett áthatóan nézni. Ami első pillantásra esélytelennek tűnt, vizenyős szemei okán, de olykor kihívott valakit farkasszemet nézni, és rendszerint nyert. Amikor a partner megingott, Fricskay egy diadalmas „hoppá!”-val söpörte be a győzelmet.
Aztán ott volt a bunkó. Valami üzletember lehetett, edzőcipőben, suhogós dzsogingruhában, de arannyal rendesen kidekorálva, és ésszel meg modorral kidekorálatlanul. Azt hiszem, a többiek csak a felesége miatt fogadták be, a nő ugyanis kifejezetten szép, kedves és kulturált volt; szóval igazi
mésalliance-nak lehettünk tanúi.
Nők amúgy ritkán látogatták a Fondue Bárt. Vagy csapatostul érkeztek, vagy valamely férfivendég oldalán. Kivételt talán csak az egykori vívóbajnoknő képezett. Általában egyedül jött. Impozáns látvány volt rövidre nyírt, szőke hajával és korához képest gyönyörű lábaival.
Jut eszembe, egyvalakit azért mégis lehülyéztek. Kis, tömzsi, magának való fickó volt, tömpe ujjakkal és valami olyan bagolyszerű pislogással. Ő volt Európa legjobb festője, ezt tőle magától lehetett tudni. Mikor bejelentette, többen fölhorkantak. Én meg okoskodni akartam, hogy a) mivel mérhető egy festő jósága, b) ha netán mérhető, akkor is látnia kellett az
összes európai festő munkáját, ami nehezen hihető. De még csak a levegőt vettem, amikor Lencsi egy szemvillanással megállított, jelezve, a problémát nem intellektuális síkon kell megoldani. Aztán a festőhöz fordult:
– Hülye vagy, kisfiam. Maradj csöndben, és igyad a sörödet!
Ez a mondat esetleg azt a képzetet kelti, hogy Lencsi afféle nagydarab, vörös fejű, húsos karú kocsmáros volt, holott nem. Vékony, bár vélhetőleg erős férfi volt. Igencsak kopaszodott, még kis bajsza és szakálla is ritkásan nőtt. Fogai között ötperces hézagok. Általában kockás ingben láttam. Lencsit egyébként az is megkülönböztette a többi csapostól, kocsmárostól, hogy tevékenyen részt vett a helyi szellemi életben. Versek hangzottak el, grafikák, akvarellek jártak körbe, amennyire megítélhettem, bűn rosszak. Lencsi is véleményezett, sőt, felkérésre ő is írt verset. („Te akartad, hát legyen”, körülbelül így kezdődött az egyik.) Már nem tudom, kinek a viszonylag semleges versére jajdult föl Európa legjobb festője:
– Igen. Mindig az övé az utolsó szó.
– Mit akarsz? – fordult hozzá Lencsi.
– A halál – suttogta baljóslatúan a festő.
– Szépen kérlek, ne beszélj hülyeségeket – mordult rá Lencsi, és kisebb dühöngésbe kezdett, hogy már egy szaros verssort nem lehet úgy megalkotni, hogy valaki elő ne jönne a halállal.
Ebből aztán parázs vita kerekedett, hogy minden költészet halálköltészet-e egyben vagy sem. Ott egyébként bármiből parázs vita tudott kerekedni, ami valahogy sosem ment át igazi ellenségeskedésbe vagy személyeskedésbe.
Persze, voltak ott igazi ászok is. Például Könczöl Csaba, a szerkesztő (kritikus, műfordító stb.). Ő testesítette meg a társas alkoholista figuráját, akit józanon csak elvétve lehet látni, viszont sosem vonul el holmi szeszgőzös függöny mögé a világ elől. Valakivel mindig beszélgetett, ha ugyan beszélgetésnek lehet nevezni, hogy nekihevülten magyaráz vagy érvel, a partner pedig próbáljon meg szóhoz jutni, ha tud. Vagy körbehordozott valami folyóiratot, amiben talált valamit. Időnként ő is a túlzásig fel tudott lelkesedni. Valami szintén teljesen közömbös vers forgott közkézen, amikor Csaba, már eléggé ittasan, fölkiáltott:
– Ez az! Az esszenciális haszidizmus!
Lencsi megpróbálta leinteni, de Csabával már nem lehetett bírni.
– A legősibb, legtisztább zsidó folklór!
Erre már Lencsi is fölkapta a vizet (azt hiszem, éppen egy saját verséről volt szó), ugyanúgy, mint amikor a festő a halállal jött. Megkérte Csabát, hogy ekkora ökörségeket már ne mondjon. Ezek után igencsak emelt hangon próbálták egymást meggyőzni az igazukról. Csabát külön dühítette, hogy noha ő nem zsidó létére milyen szépen meglátja és elismeri a vers zsidó gyökereit, ezt senki sem respektálja, így aztán gorombáskodni kezdett. Lencsi pedig rászólt, hogy eleget ivott, most már húzzon haza.
– Szarházi! – kiáltotta Csaba, de tényleg elindult.
Lencsi hirtelen megsajnálta.
– Vigyázz magadra – szólt utána halkan.
Valamelyik nagyokos éppen ebben az ellágyult pillanatban kezdte korholni Lencsit, hogy szegény Könczölt most mi a fenének kellett kirúgni. Lencsi magára öltött egyfajta összehúzott szemű, majdnem csibészes mosolyt, és az illetőhöz fordult:
– Te is egészen nyugodtan elmehetsz a picsába.
Teljesen más volt Juhász Jácint. A Jacus. Volt benne valami az angol úriemberből. Neki nem lehetett barátian meglapogatni a hátát, vagy éppen egy vita során gorombáskodni vele. Másrészről meg nem játszotta meg a fensőbbségest. Ezért lehetett Jacusnak szólítani. Talán a
half-gentleman vagy a
domesztikált úr kifejezés illett volna rá, már ha érdemes olyan ökörségekkel múlatni az időt, mint embertársunk valahová való besorolása.
Ekkor már az MDF ízelítőt adott a nyomulós politizálásból, ami a Fondue Bár liberális vagy baloldali közönségének nem tetszett. És ekkoriban kezdődött el a művészeti élet jeleseinek pártok melletti hitvallástétele. Egyszer valaki odafordult Juhászhoz:
– Te, Jacus, a Sinkovits miért csinálja a reklámot az MDF-nek?
Jácint így felelt:
– Édes úr (ez volt a szavajárása), ez az Imre magánügye, nem szeretnék erről beszélgetni.
– No de hát mégis… – akadékoskodott a kérdező.
– Csitt, édes úr! Sinkovits Imre nekem kollégám, és én nem vagyok hajlandó egy kollégáról ilyen szövegkörnyezetben nyilatkozni.
Nagyjából így teltek a mindennapok – vagy mindenestek – a Fondue Bárban. Valahogy azt hittük, ott megállt az idő. Pedig nem. Elég döbbenet volt szembesülni a ténnyel, hogy mostantól Jacus nem jön többé. Könczöl Csaba nem jön többé. És még ki mindenki.
No, meg a rendszerváltós eufória is kezdett alábbhagyni. Nem tudom, volt-e ok-okozati összefüggés, vagy csupán szimpla kifáradás, de egyszer csak Lencsi bejelentette, hogy nem csinálja tovább. Én akkor már ritkábban jártam oda, így a bejelentésnek és az azt követő felzúdulásnak nem voltam tanúja. De a búcsúztatót láttam.
Szép, meleg este volt. A törzsvendégek jóformán mind eljöttek, nem is fértek el odabent. A búcsú állófogadássá nőtt. Az utcán fölállítottak két vagy három mobil grillsütőt. Faszénparázs fölött sistergett a rablóhús, illatával beterítve a fél Keleti Károly utcát. Hozták az ajándékokat Lencsinek. Ezek legnagyobb része vers vagy rajz vagy fénykép volt. Részletekre nem emlékszem, de arra igen, hogy
csöndes szertartás volt, egy lakónak sem lehetett panasza. Ekkor halt meg Lencsi először.
Másodszor a szüleim jóvoltából, néhány év múlva. Képzeljem, Lencsi meghalt. Micsoda? Igen. Májrákban.
Nem tudom, honnan vették a szüleim, de nem ő volt az egyetlen, akinek hamis halálhírét közölték velem. Egyik híres színészünkre rádőlt a vasfüggöny szerintük. Néhány hónap után megláttam az illető színészt a Rádióban, épen, egészségesen. Aztán nagy örömömre Lencsivel is összefutottunk az utcán. Később többször is. Akkor már erősen barnák voltak az ujjai is, a fogai is, jó sokat dohányozhatott. Lassan, majdhogynem megtörten járt, de a pillantása ugyanolyan eleven volt, mint régen. Kiszolgált kapitányra emlékeztetett, akit már nem tesznek hajóra, és csak ődöng a kikötőben. Kocsmába nem akar menni, inkább a hajókat nézi, míg be nem sötétedik.
És most harmadszor. Most már végérvényesen. Nem tudom, miben halt meg, a Fondue Bár kirakatára ragasztott értesítésből csak annyi derül ki, hogy hatvannégy éves volt.
