Mondjuk, beülsz régi-új szerelmeddel egy vendéglátóipari egységbe. (A régi és az új között 30 év terpeszkedik, de az most mellékes.) Fölmentek a galériára, mert ott intimebb. Míg a cappuccinót, illetve presszókávét kortyoljátok, és a palacsintát falatozzátok, fölmegy egy kisebb társaság is. Az egyik lány egyensúlyoz egy tálcát; szükséges is egyensúlyoznia, mert jócskán meg van rakva. Aztán az utolsó lépcsőfokok valamelyikén a lány megbotlik, és akkorát taknyol szegény, hogy csak na. Még a tálcáról is elrepül egy s más, át a korláton. Csattanás, üvegcsörömpölés a földszinten.
Szellemes, frappáns akarsz lenni, meg akarod osztani régi-új szerelmeddel a helyzet letagadhatatlan komikumát, ugyanakkor kerülni szeretnéd a direkt kárörömöt. Mit mondasz?
Nekem ez jött:
– Na, hova hoztalak, szívem?!
