Juli

Ennek a bejegyzésnek az egyetlen apropója, hogy most került a kezembe a mellékelt fénykép. A képről alig van információm, amikor készült, még nem volt automatikus dátumozás, én meg valamiért nem iktattam. Ami tudható, hogy első gépemmel, egy Ljubityellel (ínyenceknek: két fényaknás, 6 x 6-os) készült, mégpedig egy (talán balatoni) SZOT-üdülőben. Hogy mikor, arra már nem emlékszem, de szerintem nem lehettem több tízévesnél.

Zsenge korom nem jelentett akadályt, én már nagyon (értsd: NAGYON) fiatalon is eszméletlenül szerelmes tudtam lenni. Aktuálisan Juliba.

Az újabb generáció talán már nem tudja, milyen egy ilyen SZOT-üdülő, egyáltalán, mi az a SZOT. A betűszó feloldása: Szakszervezetek Országos Tanácsa. Akkoriban, persze, az, amit szakszervezetnek neveztek, minden volt, csak az nem, amit a szó jelent. Inkább a Pártnak afféle nyúlványa; öntudatos dolgozó – ha ideológiailag annyira éretlen volt, hogy a Pártba nem lépett be – a szakszervezetnek mindenképpen tagja volt. Ezt a hűséget aztán – többek között – ingyenes üdültetéssel jutalmazta a SZOT. A SZOT-üdülők, leszámítva az ideológiai hátteret, tényleg jók voltak. Kulturált körülmények közt pihenhettél, szórakozhattál, és a kaja végső soron ehető volt.  A hatvanas években meg kifejezetten jó volt a színvonal.

Mármost a főétkezések turnusokban mentek, mert a vendégek többen voltak, mintsem egyszerre elférjenek az étkezőben. Rendszerint két turnus követte egymást. Az étkezésre hívó szó kéziharang rázásából származott, szegényebb helyeken egy darab felfüggesztett vasúti sín ütlegeléséből. A kolompolásra, ha az érintett turnusba tartoztál, leszaladtál az étkezőbe, és helyet foglaltál az asztalodnál. Aztán jöttek a felszolgálók, és hozták a kaját, vitték az üres tányérokat.

Az egyik ilyen felszolgálóba azonnal beleszerettem. Hogy a szüleim mit szóltak ehhez, hát, nem nehéz kitalálni. Valószínűleg megmosolyogtak. Bár apám, aki – most már leírhatom – elég nagy kandúr lehetett, talán megelégedetten nyugtázta, hogy az alma nem esett messze a fájától. Anyám meg… de ez bonyolult dolog vele, most hagyjuk.

A lányról annyi kiderült, hogy Juli a neve. Vélhetőleg nyári munkán szenvedő vagy örömködő tanuló volt, talán még fiatalkorú, de húsznál biztosan nem több. Ha megnézzük a fényképet, nyilván a többség azt mondja, semmi különös. Nem csúnya, de nem is miss Balaton. Nekem akkor miss World volt.

 Szerelmem egyébként viszonzásra lelt (lehet, hogy apám szólt az érdekemben?), már a lehetőségekhez képest: az utolsó napokon már puszikat válthattunk (én nyilván lángoló arccal, ő nyilván nem túlságosan komolyan véve a dolgot).

Amennyire emlékszem, nem lehetett kifogás a munkáját illetően, egyszer valamelyik vendég mégis letolta. Láttam Julit, amint sírva rohan ki az étkezőből, én meg azzal az elszántsággal néztem körül, hogy aki Julit bántja, annak velem fog meggyűlni a baja, és ezt a bajmeggyűlést egy életre megemlegeti. Azért képzeljük el, amint egy jó, ha tízéves kis faszkalap a rettenthetetlen lovagot játssza.

Igazság szerint nemcsak a hepciáskodó vendégre voltam dühös (persze, valami kopaszodó, pohos ürge volt), hanem amiatt is, hogy nem rohanhatok Juli után, nem simogathatom a haját, nem puszilgathatom az arcát, pedig egy síró lány megvigasztalása csodás lehetőség a magamfajta rettenthetetlen lovagnak (vagy az akkori viszonyok közt cowboynak, szuper detektívnek?, már nem tudom). De ez föl sem merült, mert tuti, hogy nem engedték volna.

Aztán letelt az idő, csomagolni és menni kellett. Juli odaállt, hogy lefényképezzem (nyilván megint apám intézkedett), és ennyi. Úgy emlékszem, nevet, címet nem cseréltünk.

És most? Bőven nagymama lehet, talán még dédmama is. Mit csinált aktív éveiben? Magyarországon él? Él még egyáltalán? Emlékszik a nyári munkáira? Eszébe jut olykor az az alsós kis köcsög az üdülőből?

Torschlusspanik and the Silky Hair

Itt eredetileg más bejegyzés állt volna. Elmélkedés a kapuzárási pánikról, az általa generált problémák hatékony avagy kontraproduktív megoldásairól, a kisebb csodáról, mely megkönnyíti a buszon az ismerkedést.

Csakhogy az elmúlt két hétben valami furaság volt a levegőben, a környezetemben mindenki feszült, ingerült volt, és a semmitmondóan, mégis kissé hazugul „lelki kapcsolatnak” nevezett barátságaim egymás után dőltek be. (Persze, az is lehet, hogy az autópályán mindenki szembe jön.) Erre az állapotra a koronát… nem is, inkább arról a keresztvizet az utolsó eset szedte le, amikor egy kétértelmű… nem is, mert nagyon is egyértelmű, bár nyomatékosan viccnek szánt mondatommal – vélhetőleg – sikerült alaposan elszúrnom a „lelki kapcsolatot”.

Ennyi kudarcélmény után úgy gondoltam, itt az ideje egy kis pihenésnek. Szép dolog az ún. élet szeretete, de ha erőltetem, az egyszerre szánalmas és nevetséges. Lazítsunk.

Igen ám, de hátra volt még egy megbeszélt program, amit nem láttam indokoltnak lemondani. A következő történet főszereplői ismét Selymes Hajú (S.) és Deresedő Hajú (D.); aki unja, várja meg a következő bejegyzést.

D. tehát a Város felé autókázik. Nem oda, ahol S. lakik, hanem ahol először találkoztak. Félúton járhat, amikor beborul az ég, és egy gyenge hidegfront homlokfelületén zivatar alakul ki. Ez vicces, mert ha D. megérkezik valahova, ott elég gyakran elromlik az idő, S. cikizi is miatta rendesen. Igen ám, de a zivatar éppen akkorra adja ki az erejét, amikor D. megérkezik a Városba, és ahogy kisüt a lemenő Nap, egészen varázsos fényekkel festi tele a Várost. Látod, fejlődöm, mondja a megérkező S.-nek, aki veszi a lapot.

És most hova menjenek? S. valami kollegiális találkozóról jön, minden, csak nem éhes, és D. sem különösebben. Elhatározzák, hogy beülnek oda, ahova az első találkozás alkalmával ültek be. S. azt mondja, üljenek be az ő autójába, azzal odamehetnek. D. kimutat az autóból az égre, hogy nézd csak, mire S. megállapítja, hogy nagyszerű, még szivárványunk is van.

A Beülős Hely és környéke most is úgy néz ki, mintha díszlet volna az egész. A két főszereplő leül, talán éppen ahhoz az asztalhoz, amelyhez első ízben ültek. Gyümölcstea, alkoholmentes sör. És ragyogóan csorranó beszélgetés, egy-egy kiszólással, hogy azért tényleg nem mindennapiak a fények.

D. lassacskán a program folytatásán töri a fejét, amikor beleszalad abba, amit a pszichológiai szakma kognitív torzításnak nevez. Azt veszi ugyanis a fejébe, hogy S. talán azért autóztatta őt a meeting pointtól a Beülős Helyig (ami egész picike távolság), mert aztán majd nem akar sétálni. D. teljes őszinteséget kérve fölfirtatja a dolgot, mire S. kedvesen biztosítja D.-t, hogy hülye (mármint D.); egyszerűen rondának találja (mármint S.) azt a nevezett útszakaszt. D. megnyugszik, és gondolatban összevigyorog az imént belinkelt blog szerzőjével.

Annak a bizonyos első találkozásnak a leírásában központi szerepet kapott az idő megállásának érzete. Ez tulajdonképpen most is így lehetne, csak az az intervallum, amelyre a randi esik, elég mozgalmas ebből a szempontból. Rövidebben szólva, beesteledik. Kezdődhet a séta.

D. erősen latolgatja, mi az, ami ezen az estén megtörténhet. Az nyilvánvaló – és tiszteletre méltó –, hogy S.-nél nem lehet ajtóstul rontani a házba. Úgyhogy D. egyelőre csak annyit tervez, hogy megfogja S. kezét. Ennek – D. szerint – lehet esélye a többes szám első személyű birtokosraggal kimondott szivárványunk szó, és az után, hogy S. behívja D.-t a közeli játszótérre hintázni.

Végül is butácska dolog történik, S. először vonakodik odaadni a kezét, akkor D. megjelöl egy néhány méteres útszakaszt, hogy addig, amire S. hajlandó is, és amikor vége az útszakasznak, elmagyarázza, hogy a jóhíre forog kockán, ha itt (ahol azért sokan ismerik) meglátják kézen fogva sétálni valakivel, aki nem a… szóval, értjük. D. nagyvonalúan visszagyömöszöli magába a kérdést, hogy pusztán a séta vagy a hintázás nem kompromittáló-e. És különben is, S. megtehette volna, hogy úgy, ahogy van, megtagadja, hogy átengedje a kezét, na, akkor mit akarunk.

Folytatódik a séta. Csillagnézéssel meg a Város díszletesebb részeinek bebarangolásával. Félhomályos utcák, barátságos fények az ablakokból (olykor egy fa lombkoronáján átszűrve), miegymás. Aztán egyszerre csak ott találják magukat a vásári forgatagban, vélhetőleg valami a’gusztus’szadiki rendezvénysorozat kapcsán. A sokaságban D. szívesen fogná megint S. kezét (hogy el ne veszítsék egymást), de hát éppen a sokaságban van a sok potenciális ismerős, ez, ugye, logikus. Aztán D. fölajánlja, hogy vesz S.-nek valami apró tárgyat emlékül, de S. nem kéri. D. igyekszik ezúttal nem áldozatául esni a kognitív torzításnak, és úgy dönt, S.-nek valamiért ebben a pillanatban nem hiányzik, hogy ajándékot kapjon, és a dolog ennél sem többet, sem kevesebbet nem jelent. (Újabb vigyor a pszicho-blog szerzőjének.)

A vásári csillogás közben sem hagyja el D.-t a maradék józan esze. Tudja – saját bőrén megtanulva –, hogy más dolog valakivel egy ilyen többszörösen varázsos nyárestében sétálni, és más együtt is lakni vele. Ez a tudás azonban nem rontja el a kedvét, egyszerűen élvezi a pillanatot, és reméli, S. is jól érzi magát. Amúgy a séta a vásározást otthagyva is folytatódik; komoly beszélgetések váltakoznak az idétlenség határát súroló évődésekkel. Ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Aztán lassan eljön a búcsú ideje. Beülnek S. kocsijába, elfurikáznak a meeting pointig. D. úgy dönt, elköszönéskor nem próbálja meg megcsókolni S.-t, és ez vélhetőleg jó döntés. Ez az este így volt szép és teljes.

Jó húsz perc múlva fölér a „birtokra”. Azon gondolkozik, lesznek-e most is szentjánosbogarak, mint a múltkor. De nem, ezúttal akusztikus élményben van része: egy tücsökkórus noktürnjében.

Klára-napra

Kicsit Faludy-utánérzés-gyanús, de sebaj.

Hogy mi vagyok? Ragyogó farsangnak halk trubadúrja,

az, aki lantot ver (s pendül annak buta húrja),

élettől ittasult, szerelmes kókler.

Fellegen átsuhanó boldog-szomorú, kék árnykép,

az, ki a tündérnek könyörög két szóval: várj még!

Fogadj el így – vagy küldj utamra – ó, Claire!

Amikor becsap a villám

Józsi bácsi halálára

Valamelyik távol-keleti vallás/filozófia, talán épp a buddhizmus szerint az ember azért boldogtalan, mert változó dolgokat szeretne állandónak tudni, és persze, hiába. Ezt hétköznapi szinten mindannyian megtapasztaljuk, amikor egy megszokott villamoskocsit új típus vált föl, amikor eltűnnek a meghitt kis tejivók, mozik stb. (Gyanítom, hogy minden vallás is ilyen szükségletet elégít ki: legyen valami állandó, amibe kapaszkodni lehet. De ennek taglalása messzire vezetne.)

Természetesen személyt is ki lehet nevezni állandónak, akinek elvesztését aztán fokozottan nem értjük, nem akarjuk érteni. (Lázár Ervin szépen áthidalja a problémát Nagyapa meg a csillagok című meséjében.)

Amikor gyerekkori barátom hívására elkezdtem a Zala megyei V.-be járni, izgalmas és szerethető világ tárult föl előttem. Kezdetben úgy tetszett, V. egy a temérdek falu közül, ám elég hamar kinőtte magát afféle darab megmaradt édenkertté. Az volt a benyomásom, V.-ben megállt az idő. Ez sokáig így is maradt. Budapest egyre lármásabb és szűkebb lett, V.-ben a legbrutálisabb hanghatás az volt, amikor éjjelente olajoshordók kivágott és felfüggesztett fenekét kongatták a vaddisznók elriasztására. (Mára, amikor már minden kertészkedő holmi benzinmotorral megy, alaposan kitolódott a csendküszöb.) A táj olyan gyönyörű és nyugalmas, hogy mindegy, milyen idő van, jó ott lenni.

Jakócs Józsi bácsi volt az első v.-i, akit megismertem, pontosabban, az első v.-i, akit otthonában ismertem meg. Mármint szülőfalujában, mert az „otthon” kifejezés sokkal inkább a hegyen lévő borospincét takarta, mintsem a lakóházat a faluban. Józsi bácsival hamar jóban lettünk, azt csak a nagy korkülönbség és a találkozások ritka volta miatt nem mondom, hogy barátok voltunk.

Számomra ő testesítette meg a bölcs parasztember archetípusát, akitől ezernyi dolgot lehet tanulni. Afféle Matula bácsi. Ámbár külsőre nem. Matula szikár, vékony férfi, Józsi bácsi pedig testes, legömbölyített élekkel határolt, Kállai Ferencre emlékeztető, mosolygós arcú, mackós bácsi volt.

Ha V.-re mentem, mindig meglátogattam, ahogy mondom, rendszerint kint, a hegyen, ilyenkor hosszú beszélgetéseket csaptunk, természetesen sosem száraz torokkal. Kellemes volt az olyan tájnyelvi fordulatokat hallani, mint lappancs meleg (kánikula), ez jó nagyot csettent (a közelben lecsapó villámra), holnap permetölök (permetezek), delovári (Delaware; szőlőfajta) és így tovább. Apránkint megismertem a gyerekeit is meg a feleségét, Tera nénit.

Aztán rendszeressé vált, hogy megyek segíteni a szüretben. Később, mikor megvásároltam a „birtokot”, akkor már nálam kezdtük a szüretet. Merthogy a „birtok” szőlő volt. Én azt mondtam:

– Józsi bácsi, én a szőlőhöz nem értek, meg időm sincs vele foglalkozni. Műveld meg, és tiéd a termés.

Így is lett. Én azután is mindig segítettem a szüretben, és nem tudtam úgy bort hazavinni, hogy Józsi bácsi pénzt fogadott volna el érte. Itt jegyzem meg, hogy V.-n sok helyen megkínáltak borral, de eddig még mindig a Józsi bácsié volt a legjobb.

Szóval, az évek során fölépült az imázs: én megöregedhetem, a végén meg is halhatok, de Józsi bácsi mindig ott szorgoskodik a pincéjében, és miután a szögre akasztotta az óriási, sárgarézzel megforrasztott pincekulcsot, azt mondja, hogy elsőben is igyunk egyet, és akkor leülünk a hordó-, kenyér- és szalonnaillatban, és tényleg iszunk, és csak mesél, mesél (bőven volt miről).

Az első kis tű döfését akkor éreztem, amikor egyszer csak azt mondta, Szőrfülű, már nem győzzük erővel, nem tudjuk megművelni a te szőlődet is. Pedig nem is volt olyan hű, de nagy. De ez még úgy-ahogy belefért. Aztán apránként a többi. Már nem mindennap megy ki a hegyre, csak olykor. Aztán olykor is csak, ha kocsival kiviszik meg vissza.

Ezek után a szőlőm nagy részét kivágattam, csak elvadult volna. De szüretelni azután is eljártam Józsi bácsiékhoz. Józsi bácsi pedig főnökből lassan tiszteletbeli főnökké minősült vissza, afféle díszdoktorrá. Vagy mint egy európai királyságban a király. Még később már az sem.

Most nyáron pedig azzal kellett szembesülnöm, hogy elég volt, befejezte, befordult a falnak. Mint akiből kifogy az elem. Hiába, Szőrfülű, lejárt az idő, mondta. Már ki sem kelt az ágyából, és a szobában halálszag érződött.

Szombaton (tegnapelőtt) kaptam a hírt, hogy meghalt. Ez, ugye, minden volt, csak nem váratlan. Éppen ezért olyan nagyon nem is vágott földhöz. Csak hát, a gyásznak van egy retardált eleme is. Az, hogy valaki meghalt, nagyot üt, de valahogy beleszuszakolható abba a nulla információértékű bölcsességbe, hogy hát ez az élet rendje. Az, hogy valaki nincs többé, tompább, de súlyosabb és tartósabb fájdalom.

V.-n nyilván idén is lesz szüret, ráadásul ígéretes a termés. Idén először nagyon más lesz, mint eddig. Az lesz benne a szívszorító, hogy mindenki tudja, miért más, de senki nem tud mit kezdeni ezzel a tudásával.

Rohan az idő

Szőrfülű villamosra vár. A megállóban megpillant egy fiatal nőt, meg is áll rajta a pillantása. A nőről annyi tudható, hogy meglehetősen fiatal, legalábbis Szőrfülűhöz képest. Azzal együtt inkább közömbösen, mintsem lekoptatóan néz végig Szőrfülűn.

Befut a villamos, felszállnak. Szőrfülű úgy helyezkedik, hogy még egyszer a nő szemébe nézhessen, de ezt ne szexista bunkó módjára csinálja. Ekkor az egyik ülésről felpattan egy fiatal srác, hogy átadja a helyét Szőrfülűnek.