Szőrfülű blogja: június 2011

Bizony, az ismétlések, a reciklált történetek, a „…visszatér”-ek és második részek esetében megvan annak a veszélye, hogy rosszabbak, gyengébbek, de legalábbis fáradtabbak lesznek, mint az előzmény volt. Ezeken töpreng Deresedő Hajú az autóban a Város irányában. Igazából a „birtokra” utazik hétvégére (valami dolgozni- és pihennivaló mindig akad), de most megszakítja útját a Városban: harmadik randijára igyekszik Selymes Hajúval.

(A modorosság csapdáját elkerülendő, meg persze kényelmi okokból a két főszereplő a továbbiakban D. és S.) A töprengést az is táplálja, hogy D. mindezeket bloggerként is szemléli. Kicsit maga előtt is szabadkozva reméli, nem exhibicionizmusból, hanem mert az élet (vagyis hát az élet egy-egy eseménye) simán tekinthető irodalmi műnek.

S.-nek van kb. két szabad órája, addig le lehet ülni beszélgetni. D. egy kicsit elcsodálkozik, amikor S. nem valamely vendéglátóipari egységbe vezeti (bár ezt is fölajánlja), hanem az éppen üres lakásba. És innentől D. némileg tanácstalan, mert be kell lássa, hogy a jó pár évtized alatt felhalmozott tapasztalataival semmire sem megy. Nem tudja, mi számít keringőre való felhívásnak (amit esetleg nem érzékel), és mi nem (amit pedig annak vélt).

Merthogy S.-en olyan ruha van, ami elég sokat enged látni, de hát meleg is az idő. Meg történik egy (ki)villanás („eddig barnultam le, innentől fehér vagyok”), de ez egy elmesélt sztoriba van beágyazva, így messze nem olyan kihívó, mint itt, a blogon, kiragadva. Maga a beszélgetés egyébként a teraszon zajlik, D. kezében egy magas pohár, benne szörp jégkockával; akár egy amerikai filmben.

És egyébként a beszélgetés szépen csörgedezik a maga medrében, S.-sel jólesően, könnyeden lehet beszélgetni, reméljük, ő is így gondolja. Aztán persze, D. sorra követi el az apróbb-nagyobb balfácánságokat. Észreveszi, hogy beszakadt a körme, és mert az ügyesebbik kezén, megkéri S.-t egy kis manikűrre, amit S. kedvesen végre is hajt, csak hát erősen olyan a látszat, mintha D. készült volna erre. Aztán: D. beszámol arról a furcsa szokásáról, hogy ha vesz magának valamit (ruhaneműt vagy műszaki cikket vagy könyvet vagy CD-t), azt elrakja, „érleli”, és csak egy idő után veszi használatba. De a kapcsolataival is mindig így volt. Minél komolyabban vette a partnert, annál jobban ráért a testi vonal, hiszen hosszú távra volt tervezve.

Meg nekiáll sztorizni, amivel nem lenne baj, csak hát az adott sztorikban mindig előkerül egy-egy Hölgy, akinek a szerepe nem lényeges az adott sztoriban (ennyire azért nem vagyunk elefántok), de lehet, hogy ez is sok. És bizony, ahogy telik az idő, S. egyszer csak vet egy fáradt pillantást valahova a falra, amiből kitetszik: kezdi unni a látogatást.

Pedig a pillantása amúgy végig nagyon igéző. Ő maga elégedetlen ugyan zöld szemével, de D.-nek nagyon tetszik. Sőt, S., úgy, ahogy van, alakjával, hajával, hangjával együtt nagyon tetszik. És D. már megint nem tud odafigyelni – pontosabban, erőlködnie kell, hogy odafigyeljen – rá, mit mond S., mert azt latolgatja, bekövetkezik-e végül a varázs.

Mert D. csudára tudja értékelni az ilyen mikroszkopikus varazsakat is, amikor egy-egy pillanatra megáll az idő, és megtörténhet egy érintés, egy csók, ám ő nem mer semmit sem tenni, mert fél, hogy elszakítja azt a végtelenül finom, vékony selymet, amiből a varázs szövetett.

Sajnos, ezúttal a fordítottja következik be. Előbb azonban S. uzsonnát készít D.-nek (két szendvics, egy banán), mert a sajátját jól otthon felejtette. Akkor D. tesz néhány buta és esetlen kísérletet, hogy S.-t megölelje és -csókolja, amit amaz finoman ugyan, de elhárít. Egy simogatás még sikeredik, és D. megállapítja, hogy S.-nek valóban rendkívül selymes a haja. Aztán kap egy vázlatos rajzot, hogy kitaláljon a Városból, és távozik.

A kocsiban azon gondolkozik, hogy ügyetlen próbálkozásaival vajon nem szúrt-e el valamit, már ami ennek a barátságnak a jövőjét illeti. Különös tekintettel a kapcsolatok mélysége és a kivárás ideje közti összefüggésre, amiről korábban beszélt. D. hümmög magában, és kedélyállapotát leginkább a „kissé elkenődött” szerkezet jellemzi.

Este 9 körül érkezik meg a „birtokra”. Mire behurcolkodik a házba, már csak halvány derengés marad az alkonyatból. Szerencsére a „birtok” varázsos erővel bír. A táj, a csend, a levegő (meg az a valami, ami megfogalmazhatatlan) kellemesen oldja D. elkenődöttségét. És amikor S. pillantása újra fölbukkan néhány szentjánosbogár alakjában, akkor D. már voltaképpen boldognak érzi magát.