2011. május 24., kedd

Külső mozi – belső mozi


A visszatért idő nyomában


Ha történetesen úgy alakul – illetve ne szórakozzunk már; szóval, úgy alakítjátok –, hogy három évtizednyi egymásról nem tudás után elmentek egy moziba, ahogy 31 éve is mentetek, és megnéztek egy új Woody Allen-filmet (ahogy 31 éve is megnéztétek az akkor új Woody Allen-filmet), és fogjátok egymás kezét, sőt, a lehetőségekhez képest egymáshoz is simultok, éppen úgy, mint 31 éve, és a végén egy diszkrét, szinte jelzésértékű csók után ámult döbbenettel tapasztalod, hogy ez aztán tényleg, hogy úgy mondjad, ingerületről ingerületre szakasztott ugyanolyan, mint 31 éve,

akkor 

elgondolkozhatsz rajta, hogy az idő vajon egyenes vonalban halad vagy spirális pályán. Ez még afféle zseb-reinkarnációs élménynek is kicsit karcsú, de a maga mértékében elementáris.

2011. május 18., szerda

Amikor a természet visszahódít

Az alábbi képek egy kb. egy éve létező tóról készültek. A helyszín a Pátyot Zsámbékkal összekötő országút jobb oldala (Páty–Zsámbék irányban). A terület, mint a környéke, mezőgazdasági terület volt, ámde tavaly annyi csapadék hullott (és olyan hamar), hogy bizonyos helyekről a víz nem tudott hova folyni.
Mint látható, nagyon hamar gazdag növény- és állatvilág jelent meg itt. Amennyire a természet leleményességét ismerem, még halak is lesznek a tóban, mondjuk, madárlábon vagy -csőrön bevitt ikrák útján.
Vagy ki tudja? Hiszen most már kezd kiszáradni. Ha így van, akkor ez a pár fénykép őrzi annak a néhány hónapnak az emlékét, amíg valami korábbi (és jól működő) állapot állt vissza ezen a kis területen.








2011. május 17., kedd

Ha annyira hülye vagy,

hogy a gombával együtt a legfinomabb dijoni mustárodat is kirántod a hűtőből,


akkor nyerjél vigaszt legalább az elkészült gombakrémleves minőségéből!



2011. május 11., szerda

Vadkacsalesen

A megállt idő nyomában



Ha az ember deresedő (és erősen fogyó!) hajjal megismerkedés céljából randizik, arra az a mentsége, illetve nem is mentsége, mert miért kellene mentegetőznie; szóval, az a fokozott indoka, hogy már az egész nem hétköznapian indult.
Vagyis ez sem egészen igaz, hiszen a telefon téves használata végül is hétköznapinak mondható. Ha tehát a Deresedő Hajúnak befut egy meg még egy meg még egy SMS, amelyek láthatóan nem neki szólnak, akkor szinte magától adódik, hogy egyszer csak válaszol, kb. ekképpen:


   Ki vagy?  


Már csak méltányosságból is: az a szerencsétlen ne költse a pénzét arra, akire nem akarná.
És a válaszból kiderül, hogy a másik (előlegezzük meg, hogy ő pedig Selymes Hajú) valóban rossz telefonszámot használt, elnézést. Deresedő Hajú már kinőtt ugyan abból, hogy minden hülyeségben a sors kezét lássa, de azért elkéri a másik ímélcímét. Amit az meg is ad neki, miért ne, egy ímélcímet bárki tudhat, a legtöbb levelezőrendszeren van lehetőség kiszűrni a nem kívánt feladókat. Deresedő Hajú persze, óvakodik attól, hogy bárkit zaklasson, és nekiáll kulturáltan levelezni ama másikkal. Akiről lassacskán kiderül, hogy jó eséllyel tényleg Selymes Hajú.



További mentség, akarom mondani, fokozott indok a folytatásra, hogy Selymes Hajú egészen máshol lakik, mint Deresedő Hajú. Így kellemesen lehet lebegtetni, hogy „egyszer összefuthatnánk, ha erre jársz/arra járok”. Ez egészen odáig húzódhat, hogy egy levelében Selymes Hajú megjegyzi, úgy látszik, az égiek nem akarják ezt a találkozót.
De aztán mégis összejön! Történik, hogy Deresedő Hajú egy hosszú hétvégét (május!) a „birtokon” akar tölteni, ahonnan nincs is nagyon messze az a pont, ahol – ismerkedés céljából – össze lehet futni.

Itt aztán jókat lehet bénázni. Deresedő Hajú a „birtokról” érkezik, lyukas pólóban, megtisztított, de azért mégis földmunka utáni körmökkel. Lehet várni a pizzéria előtt. Mi lesz, ha Selymes Hajú nem talál oda? Vagy: odatalálna, de esze ágában sincs eljönni, Deresedő Hajú meg nyugodtan csináljon majmot magából a hiábavaló várakozással. Vagy: eljön, és aztán? Beülnek a pizzériába? És akkor mi az úzus? A pasi állja a számlát? Nyilván. Sóher (és kispénzű) alak ne randizzon. És aztán? Fog menni a beszélgetés? Deresedő Hajú elég jó társalgó, de ha a másik nem eléggé partner, vagy egyszerűen egymásnak nem partnerei a felek, akkor az csak valami izzadságszagú izé lesz, ld. Boris Vian: Venyigeszú és a Plankton.
Ám a folytatásra a fokozott indokot az szolgáltatja, hogy Selymes Hajú (és valóban az!) egészen kis, elnézhető késéssel befut. Kellemes kézfogás, miközben a felek hibátlanul felmondják a nevüket, pedig jó régen tanulták. Selymes Hajú is, akárcsak Deresedő Hajú, ebéd után van, nem szeretne a pizzériába beülni. De mi volna, ha meginnának egy kávét, illetve teát itt valahol? Pompás gondolat. Úgyhogy ezek ketten beülnek egy ilyen helyre ott valahol. 
Deresedő Hajú poénkodik egy csöppet a felszolgálónővel. Ez veszélyes dolog, mert a viccelődésnek nem szabad sem erőltetettnek, sem harsánynak lennie, finomnak és szellemesnek viszont kell, hogy kitűnjék, Deresedő Hajú deresedő haja ellenére sem sótlan alak. De a tréfálkozás jól sül el, és Selymes Hajúról kiderül, hogy remekül lehet vele beszélgetni. Ennek hátránya is van, később visszatérünk rá.
Az ott valahol pedig remek hely, tisztára olyan, mintha díszlet volna, egyszerre folyik az élet a színpadon és a zsinórpadláson, kint és bent, urak, asszonyságok.


Közben egy cigarettázó alak két egészen apró fajta kutyával vonul el mellettük, és Selymes Hajú azt mondja, persze, csak halkan, hogy cicc, ezek szerint érdemes volt poénkodni a felszolgáló-kisasszonnyal, Deresedő Hajú hálásan el is neveti magát. Ő még mindig fenntartással látja bármiben a sors kezét, de kénytelen elismerően csettinteni, hogy jó a dramaturgia, mert a kutyatulajdonos már jön is vissza (ezúttal nem dohányzik, hanem fagylaltot nyal), és a ciccet meg lehet ismételni, megvan az első közös poén, nyomelemnyi közös múlt.
Hanem a leglassabban kortyolt kávé és tea is elfogy egyszer, és hát a kisasszony is odalép, hogy hozhatok esetleg még valamit?, no, ebből lehet érteni. Deresedő Hajú most helyreütheti az iménti – igaz, csak gondolati – csorbát a sóherséggel, és megkéri Selymes Hajút, lenne a vendége. Amit amaz kedvesen megköszönve el is fogad, azzal, hogy legközelebb majd fordítva. Deresedő Hajú viccbe fojtja megilletődöttségét, és azt mondja, köszöni, ő majd akkor tatárbifszteket fog kérni, mégpedig két adagot.
Ezek után kis séta egy padig a tavacska partján. 


A kellemes beszélgetés folytatódik, mégpedig meglehetősen csapongva, gyakorlatilag mindenről. Néhány aranyhal és vadkacsa a jelenet tanúja. 


Aztán séta tovább. Selymes Hajú fölmarkol a földről egy adag gyapotszerű valamit, a kanadai nyárfa összesodródott pölyheit. Ezt remekül lehet vattagombóccá gyúrni, közösen megtapintani, miközben a kezek egy pillanatra összeérnek.
Folytatódik a séta, helyszíne néhány ódon, girbegurba utca, ahol vigyori manókra emlékeztető, kis házak tesznek úgy, mintha rá akarnának ugrani a sétáló párra. És most vissza is térhetünk a beszélgetés remek voltára, illetve annak hátrányára. Az történik ugyanis, hogy Deresedő Hajú egyre kevésbé figyel rá, mit mond Selymes Hajú, csak arra, hogy mondja. Sajnos, az is benne van a dologban, hogy Deresedő Hajú időnként hajlamos nem eléggé odafigyelni a másikra, de az is, hogy Selymes Hajú csacsogása (a szó legjobb értelmében véve) önmagában zenei élmény, melyben maguk a szavak csak mérsékelten fontosak.
Aztán csak el kell búcsúzni. Deresedő Hajú érdeklődve várja, mi lesz a búcsúgesztus, talán megint kézfogás? Nem, hanem két puszi, amire szinte nem is számított. Aztán elintegeti Selymes Hajút, és mielőtt kocsiba száll, hogy visszamenjen a „birtokra”, megnézi az óráját, és azt mondja, ejha.
A napsugarak pedig három órányi várakozás után megkönnyebbülve változtatnak beesési szögükön.

2011. május 10., kedd

Magyar sipkára magyar csörgőt!

T. Miniszterelnök Úr!

Alulírott Szőrfülű a következő problémámat szeretném megosztani Önnel. Markáns személyiségvonásom, hogy értékrendemet, véleményemet nem tudom pillanatnyi érdekeimhez, netán mások elvárásaihoz igazítani, más szóval, ha színt kell vallanom (vagy nem is kell, de elkap a forrófejűség), akkor az önnön értékrendemért való kiállásom többeknek csípheti a szemét. Ez, mint Ön is tudja, diktatúrákban egzisztenciálisan is veszélybe sodorhatja az alanyt.
Mármost a vélemény  (netán bírálat) szabad kimondása és az egzisztenciális biztonság egyidejűleg egyetlen státuszban lehetséges (mármint diktatúrákban), miért is, mindezt végiggondolva, az udvari bolond posztjáért folyamodom Önhöz.
Bízom kérésem méltányos elbírálásában.
Tisztelettel,
Szőrfülű

2011. május 5., csütörtök

Járművön nem ismerkedünk

 
Már régen kinéztem magamnak (a távolsági busz erre jó: olvasol, vagy keresed a szimpatikus arcokat-alakokat), de ez a kinéztem nem is jó, valahogy benne van a birtoklás, de nem tudok most jobbat, a fölfigyeltem rá kevés, a megigézett túlzó, az erősen foglalkoztat meg valahogy hamis; de mindegy, értjük, és úgy történt, hogy tegnapelőtt mellém ült le a buszon, pedig mintha még lett volna hely, és ez azért is volt jó, mert általában, ha rápillantok, közömbösen, illetve sehogy sem fogadja, sőt, olykor egy árnyalatnyi bosszús ajakrándulást is vélek látni, így érthető, miért örültem annak, hogy leült mellém, és persze, az is benne volt, hogy rosszkor ült mellém, mert a könyv, amit olvastam, egy bulvárlapba volt csomagolva, hiszen azért nem kár, de akár elítéli, akár helyesli a bulvárlapot, az számomra mindenképpen hátrányos pozíció; de amiatt is rossz volt az időzítés, hogy nekem valakivel találkozóm volt a buszon, mégpedig lényeges és fontos találkozóm, és ha nem akarok ezzel a valakivel megalázóan udvariatlan lenni (amúgy is elég érzékeny teremtés), akkor elnézést kérve föl kell állnom őmellőle, aki most először mellém ült, és így is történt, és ő kedvesen mosolyogva kiengedett, és nekem fájt a helyzet, mert annyira szép volt a mosolya (erre még visszatérek), és amikor leszállt, még odanézett ránk, amit úgy értelmeztem, hogy felméri, milyen viszonyban vagyok azzal, aki miatt elültem mellőle, és közben kényelmetlenül, mondjuk ki, aljasnak éreztem magam, amiért én vele foglalkozom, vele, akinek a nevét sem tudom, ahelyett, hogy vele foglalkoznék, akinek tudom a nevét, és aki kifejezetten miattam szállt föl.
De úgy gondoltam, aljasság vagy sem, ezt nem hagyom, nem, nem is annyiban, inkább félbe, és tegnap levágtam egy kis orgonaágat, ugye, érthető a szituáció: a saját kertemből kellett lopnom az orgonát, és azt vittem magammal a buszra, és ő felszállt, de akkor már nem volt mellettem szabad hely, szóval, nem derült ki, hogy tegnap is mellém ült volna-e, és én gyűjtöttem a bátorságot, hogy odaadjam az orgonaágacskát, számba vettem az összes elképzelhető reakciót, és aztán leszálltunk a buszról, de ő sietett, majdhogynem loholni kellett utána, és néztem, ahogy megnyomja a villamos ajtónyitó gombját, de hiába, mert az a villamos már elindult, és arra gondoltam, milyen szép a keze, ahogy azt a hiábavaló mozdulatot teszi, de hát ha nekem tetszik, akkor már nem tette hiába; na, és akkor utolértem, de valahogy hátat fordított nekem, szerintem nem szándékosan, szóval, meg kellett kerülnöm, és akkor átnyújtottam az orgonaágacskát, hogy tessék, mire azt mondta, köszönöm, de ez egyértelműen azt jelentette, hogy köszönöm, nem, amire fölkészültem, mégpedig két mondattal is, hogy ugye, elfogadja? meg azzal, hogy nem fogadja el?, csak arra nem készültem föl, hogy a beszédközpontom leblokkol, úgyhogy csak annyi jött ki, hogy elfogadja?, mire megint azt mondta, hogy köszönöm, és ez már az elfogadva megköszönés volt, és megint kiderült, milyen nagyon szépen tud mosolyogni; tudják, amikor valaki nem készül fel, nem rendezgeti a mimikai izmait, hanem tényleg teljesen természetesen, spontánul elmosolyodik, hát az valami elképesztően gyönyörű tud lenni, és éreztem, hogy ezt nem lehet fokozni, meg neki meg akartam hagyni a lehetőséget, hogy most ne kelljen beszélgetnie velem, ha esetleg nem akar, ez így volt szép, és előre mentem, fölszálltam a villamosra, és a fél világ engem irigyelt, anélkül, hogy tudta volna.

2011. május 2., hétfő

Halleluja!

II. János Pál boldoggá avatása rendben végbement, miután az egyház felelős tisztségviselői meggyőződtek róla, hogy a egy bizonyos apáca csodás gyógyulása valóban csodás volt. Nincs okunk kételkedni, miután az egyház évszázadokon át kínos precizitással tartotta magát a tényekhez, illetve az igazmondáshoz.
Nem is az egyházzal van gondom ebben az esetben. Hanem a dolog, hogy úgy mondjam, technikai lebonyolításával. A Parkinson-kóros apáca vélhetően már maga is imádkozott a gyógyulásáért. De nem történt semmi, az égi hatalmak hagyták békén az orvostudomány jelenlegi állását, mely szerint a Parkinson-kór nem gyógyítható. Hanem amikor az illető apáca II. János Pálhoz – az elhunyt II. János Pálhoz – fohászkodott, akkor bezzeg meggyógyult. 
Azt feltételezni sem merem, hogy az apáca kizárólag magának kívánt volna gyógyulást, de a csoda valamiért csak őrá áramlott ki, a többi nemtudomhánymillió parkinsonosra nem.
És még egyszer: a pápa nem életében tette a csodát, hanem, hát, lényegében semmikor. Csak hozzá fohászkodtak.
Az ÚR útjai kifürkészhetetlenek.

LVU 583

Budakeszi külső határában megelőzött, a záróvonalat átlépve. Rávillantottam, hogy azért mégis. Erre rögtön nem lett neki sürgős, hanem lényegében lépésben kezdett haladni előttem. Mer' ő megmutatja a köcsög mazsolának, aki vagyok, hogy rá nem lehet villogni büntetlenül. Egyszer még kajánul jobb irányjelzőzött is (="most megelőzhetsz, ha akarsz"), amely jelzésnek ha bedőlök, garantált a frontális ütközés a szembejövővel. Aztán ezt  a lassúskodást így játszottuk Páty egyik legutolsó keresztutcájáig. Megelőzni nem volt alkalom, és nyilvánvaló is volt a számomra, hogy ha megkísérlem, belegyorsít.
Ezek után követtem, míg meg nem állt, mindketten kiszálltunk a kocsiból. Én előkaptam belépőkártyámat, amit rendőrségi szolgálati igazolványnak nézett. Igazoltattam, közöltem vele, hogy a záróvonal átlépése szabálysértés, és óvodás viselkedés, amit a figyelmeztetésem után művelt. 
Jaj, ne haragudjak, stersszes napja volt, isten bizony nem szokott ő ilyet csinálni, és ha a dolgot, khm, magunk között le tudnánk rendezni, ő nyitott volna minden megoldásra. Oké, mondtam, adjon, amennyit jónak lát. Satöbbi.

(A pirossal szedett rész a fantázia szüleménye.)