A nő, aki nem jut az eszünkbe

Deresedő Hajú az utóbbi években-évtizedekben szívesen látja magát Szindbád és Esti Kornél egyfajta elegyének. Ami nem baj, amíg szellemi rokonokat lát bennük, nem pedig utánozni való mintát, bár autonómiája veszélybe kerül attól, hogy szívesen rá is játszik a hangulatra. Egy jó étkezést éppen olyan gusztóval hajt végre–él át, mint Krúdy ama hőse, Privát úr, akit egyébként Huszárik Zoltán szerepeltetett filmjében Szindbádként.

Hanem olyan is előfordul, hogy az események maguk lökik ki a színpadra a szereplőt, esetünkben Deresedő Hajút, hogy ott Szindbád (és kvázi statisztaként Esti Kornél) szerepét eljátssza.

Deresedő Hajú meglátogatni készül birtokát. Részint bizonyos munkálatok miatt, részint egy marhapörkölt miatt, melyet két barátjának ígért. (Deresedő Hajú még sosem készített marhapörköltet, így nem kicsi a felelősség.)

Hanem ha már utazás, akkor útközben szívesen találkozik Selymes Hajúval, akit már rég látott. Pontosabban, nem is olyan régen, amikor is Selymes Hajú meghívta egy ún. országtortára az éppen születésnapos Deresedő Hajút. (Az étel elnevezésében ott bujkál ugyan valami áporodott magyarkodás, de a torta egészen kiváló.) Utána hosszan sétáltak, de semmi olyasmi nem történt, ami már blogra kívánkoznék, és amit a blog még elvisel. Deresedő Hajú úgy tervezi, most ő hívja meg az éppen névnapos Selymes Hajút.

Addig azonban van még egy nap, amelynek délelőttjét Deresedő Hajú azzal tölti, hogy beül egy cukrászdába özvegy Telkessynével, akivel már több levelet is váltottak, de személyesen még nem találkoztak. Özvegy Telkessyné tűrhető késéssel meg is érkezik a rendez-vousra, és valóban beülnek a kiszemelt cukrászdába.

Deresedő Hajút mulattatja, hogy az ilyen első találkozások mennyire egy kaptafára zajlanak le, miközben nincs két egyforma ilyen. Mindenesetre megnyerően viselkedik – ő legalábbis így gondolja –, mert annyi rutinra már szert tett, hogy elég pontosan felmérje, mit vár a másik. És persze, arra is gondol, miért nem tudta ezt húszévesen.

Egy cukrászdában zömmel édességet esznek a betérők, és Deresedő Hajú ezen is elgondolkodik – nem először –, hogy vajon az étkezést annyira szerető és gyönyörűen leíró Krúdy miért nem szentelt figyelmet az édességeknek. (Legalábbis Deresedő Hajú ismeretei szerint.) Mindenesetre ugyanolyan gyönyörrel eszi, ami a tányérján van, mintha egy olyan igazi, krúdys lakoma volna. Rajta ne múljék.

Telkessyné gesztenyepürét eszik, Deresedő Hajú túrótortát (hozzá rövid kávét iszik). Az özvegy megjegyzi, hogy egy ilyen helyen akár tányérra is tehetnék a gesztenyepürét (mert olyan felpattintós műanyag dobozban adták), de ezt leszámítva nem érheti kifogás a helyet.

Amúgy a társalgás kellemesen-tempósan görög. Az asszony arcán és kezén látszanak ugyan az évek, de az alakja vállalható lenne egy bő tízessel fiatalabb nőnek is, amint ezt Deresedő Hajú magában elismerően megállapítja.

Aztán itt az idő, menni kell. Deresedő Hajú természetesen kiegyenlíti a számlát, hanem aztán az özvegy maga erősít rá a Szindbádot a tenyerükön hordozó nők hangulatára. Fogja magát ugyanis, és hazafuvarozza Deresedő Hajút, akivel itt nem részletezendő körülmények miatt másik településen cukrászdáztak. Sőt, nem is csak hazaviszi, hanem elkíséri vásárolni is. A boltban külön utakat járnak be ugyan, de ennyivel is kitolódott a búcsú.

Másnap tehát Deresedő Hajú fölkerekedik, és amint tervezte, útba ejti Selymes Hajút. Ahogy mondtuk, az a szándéka, hogy most ő vendégeli meg Selymes Hajút egy országtortára. Hanem amikor arra kerül(ne) a sor, Selymes Hajú határozottan közli, hogy ő inkább ebédelne, és erre meghívja Deresedő Hajút is.

  – No de… – szabadkozik Deresedő Hajú, ám Selymes Hajú kivágja a tromfot, hogy van Erzsébet-utalványa.

Beülnek egy kellemes vendéglőbe, ahová egyébként mindenféle ügyvédek, bírák, jogászok szoktak kijárni ebédidőben. Ezt Selymes Hajú mondja, de az átlagéletkor, az öltözködés és az elcsíphető beszédfoszlányok is erre utalnak.

Selymes Hajú rántott karfiolt eszik, majommézzel. Deresedő Hajú eredetileg úgy tervezte, hogy majd ő is, de elcsábul a velős pirítós kifejezés hallatán. Fölhorgad (vagy inkább fölkordul) benne a Szindbád-fíling, de aztán koppan, mert az étek nem az a marhacsontból egyben kicuppanó, olajosan fénylő, rezgő, a kocsonyánál valamivel szilárdabb, bézsszínű kúp. Igaz, amit kap, az is nagyon finom. Két szelet pirítóson elkenve valami paszta, nyilván velő, de gyaníthatóan nem marha-, hanem sertés-, és nem csont-, hanem agy-. De, ismételjük, nem rossz. A tálon található még egy darab fölvágott paradicsom, fölszeletelt lilahagyma és karikára vágott erős paprika. A paprika különösen jól van eltalálva: eléggé csíp, de nem vadul, és a csípés rövid időn belül el is múlik.

Azután Deresedő Hajú meghatottan megköszöni az ebédet, és kezdődik a séta az óvárosban. Deresedő Hajú azon gondolkozik, hogy innentől már nem annyira krúdys az egész, mert az óváros nagyon hangulatos ugyan, de az idő nem az. Mi lenne hangulatos? Verőfényes napsütés, nyári zápor, esetleg havazás, vagy éppen egy olyan aranysárga őszi mittudoménmi. Ehelyett taknyos, ködös idő van. Deresedő Hajú mégis jól érzi magát. Az első, kissé közhelyes, elnagyolt magyarázat az, hogy Selymes Hajúval mindig jó. Ez igaz is, ám Deresedő Hajú a birtokon is jól érzi magát, lett légyen akármilyen lehangoló idő. És aztán rájön, hogy egy adott hangulat fontos, mert megerősíthet bennünket egy érzésünkben, de igazából nem a hangulatnak örülünk, hanem magunknak (meg az életnek, de ezt olyan ciki leírni).

A séta végén Selymes Hajú közli, hogy egy szelet csokit még megenne, na, erre lecsap Deresedő Hajú, és meghívja a nőt. Hiába, aki gavallér, az gavallér. Mindenesetre azzal búcsúzik el, hogy akkor viszont az országtorta még hátra van, úgyhogy Selymes Hajú számítson a következő randira.

Eltelik vagy két nap. Deresedő Hajú megállapítja, hogy a munkálatok megfelelően haladnak a birtokon. (Szeretnénk kerülni a szájbarágást, de azért hadd szögezzük le, hogy ebben az esetben munkáltató és munkavállaló egyazon személy.) Túl van a marhapörköltön is. Ezt kuktában célszerű csinálni. Hagymát, fokhagymát kicsit megpárolunk, beleszórunk némi fűszert (pl. bazsalikomot), belekeverünk egy kávéskanál mustárt, majd betesszük a kisebb kockákra vágott marhalábszárat. Nyakon öntjük egy kis borral. Aztán hadd sziszegjen kb. két óra hosszat. Az utolsó negyedórában elzárjuk a gázt, óvatosan kinyitjuk a kuktát, és belekanalazzuk a meghámozott és fölszeletelt krumplit, úgy sziszegtetjük tovább.

Hanem, mint mondtuk, Deresedő Hajúnak nem volt gyakorlata a marhapörköltben, nem tudta, hogy ezt alaposan föl kell önteni. Így aztán, míg a kukta sziszegett, ő elment csipkebogyót gyűjteni. Gyanús illatok fogadták, mikor a krumplira került a sor. Szerencsére csak a hagyma kapott oda (ezt a birtokon nem is sikerült lekapirgálni a kukta fenekéről), de a többi alkotórész teljességgel ízletes volt, közmegelégedéssel el is fogyott.

Este Deresedő Hajú átadta magát a merengésnek, míg zúgott a kályha, és a falon sárgásvörös lidércek ugrándoztak. Egyszerre a semmiből fölködlött egy nő, amint parodisztikusan magas hangon méltatlankodik: veszekedő férjét utánozza. Csakhogy ehhez a fölködléshez nem tartozik se név, se arc, se semmi. Olyan, mint a vigyorgás Fakutya nélkül. Deresedő Hajú hallja a nő hangját, ahogy a férj magasba csúszott és fölgyorsult beszédét kifigurázza, de képtelen rájönni, ki a hang gazdája. Újabban zenékkel van így. Egy dallamfoszlány vagy egy harmóniai váltás beugrik, ő meg kínlódik, hogy ez miben van. Vagy irodalomban. „Csak szokott?”, na, ezt is hol olvasta?

Aztán napok múlva, minden robbanásszerű megvilágosodás, minden aha-élmény nélkül beugrik, hogy a szöveg Örkény Eksztázis című novellájában található, a férjét parodizáló nő meg egy iskolai szülőtárs.

Lincshangulat

A közfelfogás sosem is kedvelte a hajléktalanokat, és ez az ellenérzés talán két forrásra vezethető vissza, és így talán még megérthető is, bár nem rokonszenves.

1) A mosdatlan ember szaga facsarja az orrunkat, a mosdatlan ember menjen a közelünkből.

2) A hajléktalan bír egyfajta szabadsággal – légyen az bármily kevés hasznot hozó –, amivel én, aki naponta gályázom, nem bírok. (Ld, Kutyák dala, Farkasok dala.) Aki nem dolgozik, ne is egyék, de főleg ne sajnáltassa magát nekem.

A 2. pontban jelzett szabadságot a civilizált társadalmak általában rosszul tűrik. Aki ezzel a szabadsággal bír, az adott esetben a törvényi szabályozás szintjén is munkakerülő, csavargó, cigány vagy csepűrágó.

Ha jól látom, a hajléktalan állapot bűncselekménnyé feketítése magyar találmány, Pintér „Tisztakezű” Sándor és Tarlós „Csöppet Sem Homofób” István nevéhez köthető. Ez a megközelítés – mely implikálja, hogy a hajléktalan megválasztja életformáját, és megátalkodottan kitart mellette – mindenesetre unikum. Nyelvünkben megjelentek a „hajléktalanbűnözés” és a „radikalizálódó hajléktalanok” összetétel, illetve szerkezet.

Sokat ront a helyzeten, hogy a média ezt szolgaian, tán még kéjesen is, megtámasztja.

Két példa.

Szita Bence meggyilkolása megrázta a közvéleményt. Okkal-joggal, hiszen – megint csak a közfelfogás szerint – az emberölés kategóriájában a legsúlyosabb, amikor gyereket ölnek meg. Tetszik vagy sem, ez a hír, vagy ha úgy tetszik, ez nagyobb hír, mint mondjuk, egy öttusa aranyérem, erre csap le a média, sajnos, ez van.

De miért kellett szinte minden hírben megemlíteni, hogy az elkövetők között két hajléktalan volt? Ha két zsidót mondtak volna be, országos felhorkanás követte volna (teljes joggal). Ha két cigányt, valamivel kisebb, de felháborodás (ha kisebb, az sajnálatos látlelet az országról, amúgy ez is teljes joggal). De két hajléktalan? Ez kit érdekel? Mármint érdekvédelmileg, mert a mém nyilván megerősödik: büdös nekik a munka, de pár fillérért embert ölnek.

A másikat a facebookon találtam. Gazdát keresnek egy kutyának. Az állatot hajléktalanok ütötték-rugdosták, úgy kellett kimenteni tőlük. Még rendőri intézkedésre is sor került. Köszönet Zsoltnak és Csabának (hasból írom) a határozott fellépésért! A kutyus már jól van.

Vegyük észre, mire jó ez a zsoltozás-csabázás. A rendőrnek neve van. Ő valaki! A hajléktalannak nincs neve, mer’ minek is neki név?!

(Az külön poszt témája lehetne, mennyire kamugyanús a facebookos megnyilvánulás, kezdve az ellentmondásokkal, folytatva az előzmények [ha voltak] elhallgatásával, zárva a hajléktalanokra amúgy nem jellemző állatgyűlölettel. De sem időm, sem gyomrom ezt megírni. Csak a figyelmet szeretném fölhívni rá, hogy a médiába orvul beszivárgott egy közhangulat.)

Hová lett az apám?

(Ha már egyszer halottak napja)

Kurt Vonnegut írja Börleszk című regényében, hogy a parttalan fájdalom ellen szervezetünk (vagy inkább pszichénk) az azonnali felejtéssel védekezik. A történetben ez fikció, de a szerző az előszóban jelzi, hogy a jelenséget maga is átélte.

Nem tudom, a lélektan mit tart erről. Amit tudok, hogy nyolc évvel az apám halála után rém furcsa és diszkomfort érzés, hogy mint emlék, teljesen elhalványult. Mintha sosem élt volna (ez, persze, erős túlzás), vagy mintha évtizedekkel ezelőtt már meghalt volna. Mindezt azzal együtt érzem így, hogy mostanában sűrűbben álmodom róla, mint az elmúlt években.

Mondom, nem kellemes ez a tudat vagy érzés, de még groteszkké is teszi, hogy Józsi bácsi emléke jóval elevenebben él bennem. Hogy ha fölmegyek anyámhoz, a lakásban ezer dolgot találok, amiről apám jut az eszembe, de ha elutazom V.-be, ott millió, ami intenzíven Józsi bácsira emlékeztet. Sőt, ehhez még V.-re sem kell menni. Ha otthon kinézek a kertbe, és látom a vigasztalanul hulló esőt, rögtön arra gondolok, ez a takony idő V.-n nem volt baj, mert Józsi bácsival beültünk a pincébe (ha szükséges volt, begyújtott), aztán némi poharazgatás közepette beszélgetni kezdtünk.

Ha magyarázatot keresek, elsőre az merül föl, hogy Józsi bácsi elvesztése mégiscsak frissebb élmény, másfél éve sincs, hogy meghalt. De ez magyarázatként nem tűnik komolynak. Az már valószínűbb, hogy apám mégiscsak jóval közelebbi hozzátartozóm volt, mint Józsi bácsi. Az ő halála ütötte seb nagyobb, jobban rászorul a felejtés általi tamponálásra, mint.

Végül is, ha belegondolok, egyéb halottaim (barátnők) is "el vannak rakva". 

De talán sokan így vagyunk ezzel, nem? Elöl az újság, a polcon a könyv.