Ez itt megemlékezés, mindazonáltal szeretném nem elsütni azt a patront, hogy a bejegyzés végére biggyesztem a szívfacsart. Ugyanezért a címke csak „emlék” és nem „bánat”.
Akkor tehát most, az elején jelzem, hogy ma hét éve, hogy meghalt az apám. De, hadd hangsúlyozzam, az évforduló csak ürügy a visszaemlékezésre, mint ahogy – amennyiben olajozottan működnek a dolgok – a születésnap is csak alkalom, hogy a felköszöntéssel-ajándékkal kimutassuk amúgy konstans szeretetünket a másik iránt.
Az első utazás nagy valószínűséggel tízéves koromban történt, mindenesetre alsós voltam. Poroszlóra mentünk, apám meg én. Elvitt, hogy lássam a szülőfaluját.
Próbálom belőni legalább az évszakot: kora ősz lehetett, mert már iskolaidő volt (ez lejjebb igazolást nyer), de még nyárias időjárási viszonyok uralkodtak (ez is).
Hogy anyám miért nem jött velünk, nem tudom, nem volt különösebb oka rá, hogy otthon maradjon, igaz, arra sem, hogy velünk tartson, lévén születésétől pesti (aki nem érzi magát komfortosan ott, ahol kútról veszik a vizet, meg ahol magasra polcolt ágyon kell aludnia), míg apám, mint a fentiekből kiderülhetett, falusi gyerek volt.
Apám – utólag úgy képzelem – azt gondolta, méltó partner leszek az ő nosztalgiautazására, amiben tévedett, mert végül is gyerekfejjel mi a csudát kezdtem volna néhány házzal és utcával, ami az én fejemben csereszabatos volt egy rakás másik házzal és utcával, de amelyek az ő számára kőkeményen nem voltak csereszabatosak más házakkal és utcákkal. Ez, persze, így nem is igaz, hiszen ez előtt az utazás előtt nemigen voltam falun, Poroszló tehát igenis hathatott rám az újdonság erejével, csak hát, ebben a hatásban az apám személye véletlenszerű volt. Ez így felért egy iskolai skanzenlátogatással; persze, azért mégiscsak volt benne valami személyes. Sőt, nagyon is volt, csak talán nem úgy, ahogy apám szerette volna.
A megérkezés számomra nem volt szerencsés. Esős időben szálltunk le a vonatról, és a gyalogutakat, járdákat ellepték a giliszták. Apám figyelmeztetett, hogy ne lépjek rájuk. Onnantól kezdve a szállásunkig lábujjhegyen lépkedtem, nehogy rájuk lépjek, a végén már fájt a bokám. Apám nem vett észre az egész kínos igyekezetből semmit.
A szállás valami ismerős, mármint régi ismerős háza lehetett, apám nyilván lelevelezte, hogy oda mennénk, bár akkor nem gondoltam vele, honnan is ez a szállás. Rábíztam magam apámra, és kész.
Az újdonság erejével hatott az is, hogy faluhelyen mindenki köszön mindenkinek. Nekem, aki amúgy is hadilábon álltam a köszönéssel, igencsak szokatlan volt a minden portáról hallható „jó napot kívánok”.
A többi benyomásom nagyjából egyenbenyomás volt. A szokatlan tájnyelvi fordulatok, a szokatlanul magasra fölpolcolt ágynemű, az éjszaka szokatlanul nagy csend és sötétség, a szokatlanul sok tojásból sütött rántotta reggelire. Gémeskút. Tehenek. Öreg bácsi, aki a színben alszik, miközben legyek mászkálnak a talpán, hát hogyhogy nem ébred föl erre?
Emlékszem rá, az első este (de talán nem is volt második) elkísértem egy nénit a tejbegyűjtőbe, ahol mindenféle izgalmas szerkezetet lehetett látni. Többek között valami furcsa készséget, amibe fölülről kellett beönteni a tejet, ami aztán egy sor, általam forgásban lévőnek látott hengeren folyt alá. És a langyos tej szaga, hmmmm… Nevezett (pontosabban, meg nem nevezett) néni hívta föl a figyelmemet a távoli szárazvillámra, hogy ilyenkor ez minden este látható. (Innen gondolom, hogy nem lehettünk még nagyon benne az őszben.)
Másnap apámmal lejártuk apám régi ismerőseit, akik szükségképpen idős emberek voltak. Ezeken a helyeken mindig volt egy-két macska, és itt éltem át először és eddig utoljára, hogy az ölembe vett macska visszasimogat.
Aztán vonatra szálltunk. Útközben eleredt az eső, és kisütött a nap. A legközelebbi rajzórán ennek az élménynek a hatására készült Naplemente szivárvánnyal c. festményem, mely közelebbről meg nem határozott tájat ábrázolt lemenő nappal, szivárvánnyal és lecsicsonkázó esőcseppekkel a vonatablakon. (Anna néni vélhetőleg giccses elemek gyűjteményét látta benne, pedig hát a művet sajátélmény hívta életre.)
Azt hiszem, apámnak csalódás volt a kirándulás. Meg akarta velem osztani az emlékeit, amivel szükségképpen kudarcot vallott, bár én Poroszlón jól éreztem magam.
A másik olyan utazásra, amelyen ketten vettünk részt, 1977-ben, közvetlenül az érettségim előtt került sor. Akkor Drezdába utaztunk, neki valami könyvkiadós ügye vagy mi miatt, már nem emlékszem. Arra sem, hogy anyám miért nem jött velünk.
Drezdában is magánházban laktunk, valami néni lakásában, aki úgy nézett ki, mint egy igazi, német nagymama (nahát, tényleg?), és talán már nagymama is volt, de tudjátok, az a fajta, aki már akkor is nagymamának néz ki, amikor még nem az.
Egyébként a lakásban valamit elszúrtam a zárral. Üzemszerűen használtam ugyan, de a zár hibás volt, így a végén lakatost kellett hívni. Apám korholt egy sort, de valahogy az egészben benne volt a megértés, úgy értem, verbálisan az, hogy édes fiam, mi a csudának kellett piszkálnod azt a zárat, nonverbálisan viszont, hogy oké, látom, nem tehetsz róla. Most, innen nézve ezt érzem a poroszlói gilisztás szorongásom feloldásának. Egyébként furcsa volt, hogy a nagy tömbházak belső udvara milyen tök sötét (mint Poroszlón), pedig Pesten mindig volt valami beszüremlő fény. (Amúgy nem volt teljes a sötét, egy-egy ablakban ott fluoreszkált valami olyan lila derengés, amit itthon akváriumokban, illetve a húspultnál lehet látni.)
Apám talált egy bibliát, abból fordított nekem. Máté evangéliumából idézett, ami az ő gyári beállításai alapján furcsa választás volt, de azt hiszem, a szöveg a maga szépségével mint irodalmi szöveg fogta meg.
És napközben? Erre nem igazán emlékszem. Mert oké, jártuk a várost. Többször bementünk valamelyik múzeumba. Emlékszem, nagy felfedezésünk volt Otto Nagel.
El-elsétáltunk a pályaudvarhoz, olvasgattuk (apám olvasta, én néztem) a fényújságot. Nevettünk a magyarokon, akiknek az öltözetéről már messze lerítt, hogy magyarok (talán furcsán hangzik, de az NDK-sok nagyon igényesen öltöztek), de legkésőbb, ha németül megszólaltak (már aki), rögtön lebuktak. Még a csehek, lengyelek sem tudták úgy kerékbe törni a német kiejtést, mint a magyarok. Egyébként ott tapasztaltam először, hogy a nők visszamosolyognak. (Mélységi dramaturgiára vadászóknak: ez lehet a poroszlói visszasimogató macska ikertörténete.)
Hogy aztán voltam-e egyedül? Már nem emlékszem. Kellett, hogy legyek, hiszen apám, mint mondom, valami hivatalos ügyben, műfordítóként vagy szerkesztőként utazott Drezdába.
A nap végén mindig beültünk valami helyre a pályaudvar közelében. (A mellékelt kép csalóka, mert akkor a pályaudvar kimondottan sötét hely volt.)
Apám megpróbálkozott, hogy átadja nyelvtudását, pl. hogy ott egy automata, látom?, és a Süsswaren felirat édességet jelent. (Végül is németül nem apámtól tanultam meg. Ha tanulni kellett tőle [mert megpróbálkozott vele], nyomasztott a nyelvtudása. Ha külföldön voltunk, óriási biztonsággal töltött el.) Szóval, beültünk, apám megivott egy pohár sört. Ott meg a németeken lehetett nevetni, ahogy a házaspárok letelepszenek egy-egy asztalhoz, fogy a sör, jóval több, mint egy pohárnyi, és a végén Papi föláll, kimegy a vécére – Pipi machen —, míg Mutti türelmesen várja az asztalnál, és hogy kivétel nélkül minden házaspár így csinálja, szinte rituálisan.
Aztán elsétáltunk a szállásunkra, elmentünk egy zümmögő fémdoboz mellett, amire rá volt írva, hogy Öffentliche Beleuchtung, és apám megkérdezte, hogy szerintem mit jelent, mondtam, nem tudom, mondta, a Beleuchtung világítás, az öffentliche meg nyilvános, na, akkor? És büszke volt rám, hogy nem nyilvános világítást mondtam, hanem összehoztam, hogy közvilágítás.
Ahogy így visszaemlékszem, semmi extra nem történt, nem éltünk át különleges helyzeteket. Egyszerűen csak kellemesen eltöltöttük az időt, és ennél többre nem is igen van szükség két ember között, akik szeretik egymást.
Neki még valami dolga volt Prágában, úgyhogy ő ott leszállt a vonatról, én meg utaztam haza, és vittem magammal a nadrágot, amit anyám kért, hogy vegyen meg neki. (Mondom, öltözködés terén a németek igényesebbek voltak.)
Otthon anyám, mikor kibontotta a csomagot, elkezdte hevesen szidalmazni apámat, amiért persze, hogy nem olyan nadrágot vásárolt, amilyenre anyám gondolt. Én meg csak visszafogottan keltem apám védelmére, éppen, mert óriási érzelmi tartalékaim voltak. Pattoghatsz, amennyit akarsz, gondoltam, mi most magunk voltunk Drezdában, mint két jóbarát, ezt már nem lehet tőlünk elvenni.
* * *
Ha már megemlékezés. Ideteszek egy fényképet apámról, úgy húszéves korából. Ezt a leckekönyvéből fotóztam ki. Szerintem elképesztően szexi (már bocsánat a stílustörésért), én soha nem voltam olyan jóképű, mint ő.
