Javított kiadás

A Kedves Blogkövetők talán emlékeznek egy három évvel ezelőtti történetre a balul sikerült szilvalekvár-befőzésről. Nos, jelenthetem, hogy mostanra a csorba kiköszörültetett. Köszönhetően a nagyobb odafigyelésnek, de persze, elsősorban a – nálam – rekordmennyiségűnek számító termésnek.

Ki tudja, miért,

de ahogy Szindbád öregsz korosodik, egyre inkább összevonja az élet élvezetének két fontos területét: a Hölgyek kegyeit és a gasztronómia áldásait. Így hát, amikor vendége valamelyik Hölgynek, akkor a Hölgy ölének adományai mellett legalább olyan fontos lesz számára a Hölgy konyhaművészete is.

Az IMF bepróbálkozik

2012. febr. 3-án, az este 8-as hírekben (a Kossuthon) vezető információ volt, hogy Gary Rice bejelentette, az IMF-tárgyalások a magyar kormánnyal megszakadtak. A kiváló médiumnak (hírszerkesztő: Gudovics Éva) fontos volt még be is játszani Giró-Szász András nyilatkozatát, mely szerint az IMF végig olyan hitelről próbált tárgyalni, amelyre Magyarországnak az ismert okok (szárnyaló gazdaságunk) miatt semmi szüksége.

Jó.

Annyi lenne csak a kérdésem, hogy ki kezdte a tárgyalásokat? Mert ha megszakadtak, akkor nyilván előtte meg is kezdődtek. Szóval? Ha a magyar delegáció kezdte, miért ilyen sokára esett le, hogy két malomban őrülnek? Ha amazok kezdték, miért vártunk ennyit a félreértés tisztázásával?

Lenne még kérdésem, mely a tökéletesen gerinctelen médiát érintené, de minek?

Ma láttam a Bayer nőjét,

és elkezdtem érteni a fickó mélységes frusztrációját.

Valaki böfiztesse már meg

a kis Bayert, mert görcsöl a pocija, és ettől folyton kibukik a száján a trutyi.

Fekete-krónika

Fekete György most sokaknál kivágta a biztosítékot, és úgy gondolom, indokoltan. A felháborodás részint legutóbbi megnyilvánulásainak szól, részint – ezektől nem függetlenül – pártállami múltjának. De mintha a köztudatból kiesett volna egy, a két időszak határán elkövetett akciója.

Ez 1990 nyarán történt, amikor felszínre tört a Hungaroton által mellőzött művészek sértettsége. Ezek a művészek (szerzők, előadók) egytől egyig tudni vélték, hogy mellőzésüknek politikai vagy csak afféle urambátyám oka van, nem pedig az, hogy kellő tehetség híján nem piacképesek. Súgtak is az akkori kulturális miniszternek, Andrásfalvy Bertalannak, hogy most már ideje változtatni.

És lőn, a vezérigazgatót, Bors Jenőt eltávolították, helyébe egy muzsikust, Ella Istvánt nevezték ki. Sokat rontott a helyzeten, hogy ez néhány hónappal, talán néhány héttel egy, az EMI-jal való szerződés megkötése előtt történt. A Hungaroton akkoriban már nem volt olyan erős gazdaságilag, hogy ne jött volna jól az EMI alvállalkozójává válnia. De a nemzetieknek fontosabb volt a nemzeti identitás megőrzése, mint a talpon maradás. És azt ők is jól tudták, hogy az EMI nem tekint akárkit tárgyalópartnernek.

Amikor látták, hogy a borstalanított üzem lassan bedől, akkor – a látszat kedvéért vagy valódi tűzoltási szándékkal – megpróbálkoztak az EMI-nál. Meghívták Rotelli urat (EMI-al-főmókus) Magyarországra, elvitték Visegrádra, megvacsoráztatták. Rotelli úr kortyolt az ásványvízből, az asztalkendővel megtörölte száját, majd így szólt:

–        Magukkal nem!

Ennyiben is maradtak, Rotelli úr hazautazott, a Hungaroton csődbe ment, egy rakás ember az utcára került. Ráadásul a sértett művészek is hoppon maradtak, kivéve azt a néhány szerencsést, akinek a felvételeit még lendületből kiadták.

Na, ennek az egésznek volt technikai lebonyolítója Fekete György.

A nő, aki nem jut az eszünkbe

Deresedő Hajú az utóbbi években-évtizedekben szívesen látja magát Szindbád és Esti Kornél egyfajta elegyének. Ami nem baj, amíg szellemi rokonokat lát bennük, nem pedig utánozni való mintát, bár autonómiája veszélybe kerül attól, hogy szívesen rá is játszik a hangulatra. Egy jó étkezést éppen olyan gusztóval hajt végre–él át, mint Krúdy ama hőse, Privát úr, akit egyébként Huszárik Zoltán szerepeltetett filmjében Szindbádként.

Hanem olyan is előfordul, hogy az események maguk lökik ki a színpadra a szereplőt, esetünkben Deresedő Hajút, hogy ott Szindbád (és kvázi statisztaként Esti Kornél) szerepét eljátssza.

Deresedő Hajú meglátogatni készül birtokát. Részint bizonyos munkálatok miatt, részint egy marhapörkölt miatt, melyet két barátjának ígért. (Deresedő Hajú még sosem készített marhapörköltet, így nem kicsi a felelősség.)

Hanem ha már utazás, akkor útközben szívesen találkozik Selymes Hajúval, akit már rég látott. Pontosabban, nem is olyan régen, amikor is Selymes Hajú meghívta egy ún. országtortára az éppen születésnapos Deresedő Hajút. (Az étel elnevezésében ott bujkál ugyan valami áporodott magyarkodás, de a torta egészen kiváló.) Utána hosszan sétáltak, de semmi olyasmi nem történt, ami már blogra kívánkoznék, és amit a blog még elvisel. Deresedő Hajú úgy tervezi, most ő hívja meg az éppen névnapos Selymes Hajút.

Addig azonban van még egy nap, amelynek délelőttjét Deresedő Hajú azzal tölti, hogy beül egy cukrászdába özvegy Telkessynével, akivel már több levelet is váltottak, de személyesen még nem találkoztak. Özvegy Telkessyné tűrhető késéssel meg is érkezik a rendez-vousra, és valóban beülnek a kiszemelt cukrászdába.

Deresedő Hajút mulattatja, hogy az ilyen első találkozások mennyire egy kaptafára zajlanak le, miközben nincs két egyforma ilyen. Mindenesetre megnyerően viselkedik – ő legalábbis így gondolja –, mert annyi rutinra már szert tett, hogy elég pontosan felmérje, mit vár a másik. És persze, arra is gondol, miért nem tudta ezt húszévesen.

Egy cukrászdában zömmel édességet esznek a betérők, és Deresedő Hajú ezen is elgondolkodik – nem először –, hogy vajon az étkezést annyira szerető és gyönyörűen leíró Krúdy miért nem szentelt figyelmet az édességeknek. (Legalábbis Deresedő Hajú ismeretei szerint.) Mindenesetre ugyanolyan gyönyörrel eszi, ami a tányérján van, mintha egy olyan igazi, krúdys lakoma volna. Rajta ne múljék.

Telkessyné gesztenyepürét eszik, Deresedő Hajú túrótortát (hozzá rövid kávét iszik). Az özvegy megjegyzi, hogy egy ilyen helyen akár tányérra is tehetnék a gesztenyepürét (mert olyan felpattintós műanyag dobozban adták), de ezt leszámítva nem érheti kifogás a helyet.

Amúgy a társalgás kellemesen-tempósan görög. Az asszony arcán és kezén látszanak ugyan az évek, de az alakja vállalható lenne egy bő tízessel fiatalabb nőnek is, amint ezt Deresedő Hajú magában elismerően megállapítja.

Aztán itt az idő, menni kell. Deresedő Hajú természetesen kiegyenlíti a számlát, hanem aztán az özvegy maga erősít rá a Szindbádot a tenyerükön hordozó nők hangulatára. Fogja magát ugyanis, és hazafuvarozza Deresedő Hajút, akivel itt nem részletezendő körülmények miatt másik településen cukrászdáztak. Sőt, nem is csak hazaviszi, hanem elkíséri vásárolni is. A boltban külön utakat járnak be ugyan, de ennyivel is kitolódott a búcsú.

Másnap tehát Deresedő Hajú fölkerekedik, és amint tervezte, útba ejti Selymes Hajút. Ahogy mondtuk, az a szándéka, hogy most ő vendégeli meg Selymes Hajút egy országtortára. Hanem amikor arra kerül(ne) a sor, Selymes Hajú határozottan közli, hogy ő inkább ebédelne, és erre meghívja Deresedő Hajút is.

  – No de… – szabadkozik Deresedő Hajú, ám Selymes Hajú kivágja a tromfot, hogy van Erzsébet-utalványa.

Beülnek egy kellemes vendéglőbe, ahová egyébként mindenféle ügyvédek, bírák, jogászok szoktak kijárni ebédidőben. Ezt Selymes Hajú mondja, de az átlagéletkor, az öltözködés és az elcsíphető beszédfoszlányok is erre utalnak.

Selymes Hajú rántott karfiolt eszik, majommézzel. Deresedő Hajú eredetileg úgy tervezte, hogy majd ő is, de elcsábul a velős pirítós kifejezés hallatán. Fölhorgad (vagy inkább fölkordul) benne a Szindbád-fíling, de aztán koppan, mert az étek nem az a marhacsontból egyben kicuppanó, olajosan fénylő, rezgő, a kocsonyánál valamivel szilárdabb, bézsszínű kúp. Igaz, amit kap, az is nagyon finom. Két szelet pirítóson elkenve valami paszta, nyilván velő, de gyaníthatóan nem marha-, hanem sertés-, és nem csont-, hanem agy-. De, ismételjük, nem rossz. A tálon található még egy darab fölvágott paradicsom, fölszeletelt lilahagyma és karikára vágott erős paprika. A paprika különösen jól van eltalálva: eléggé csíp, de nem vadul, és a csípés rövid időn belül el is múlik.

Azután Deresedő Hajú meghatottan megköszöni az ebédet, és kezdődik a séta az óvárosban. Deresedő Hajú azon gondolkozik, hogy innentől már nem annyira krúdys az egész, mert az óváros nagyon hangulatos ugyan, de az idő nem az. Mi lenne hangulatos? Verőfényes napsütés, nyári zápor, esetleg havazás, vagy éppen egy olyan aranysárga őszi mittudoménmi. Ehelyett taknyos, ködös idő van. Deresedő Hajú mégis jól érzi magát. Az első, kissé közhelyes, elnagyolt magyarázat az, hogy Selymes Hajúval mindig jó. Ez igaz is, ám Deresedő Hajú a birtokon is jól érzi magát, lett légyen akármilyen lehangoló idő. És aztán rájön, hogy egy adott hangulat fontos, mert megerősíthet bennünket egy érzésünkben, de igazából nem a hangulatnak örülünk, hanem magunknak (meg az életnek, de ezt olyan ciki leírni).

A séta végén Selymes Hajú közli, hogy egy szelet csokit még megenne, na, erre lecsap Deresedő Hajú, és meghívja a nőt. Hiába, aki gavallér, az gavallér. Mindenesetre azzal búcsúzik el, hogy akkor viszont az országtorta még hátra van, úgyhogy Selymes Hajú számítson a következő randira.

Eltelik vagy két nap. Deresedő Hajú megállapítja, hogy a munkálatok megfelelően haladnak a birtokon. (Szeretnénk kerülni a szájbarágást, de azért hadd szögezzük le, hogy ebben az esetben munkáltató és munkavállaló egyazon személy.) Túl van a marhapörköltön is. Ezt kuktában célszerű csinálni. Hagymát, fokhagymát kicsit megpárolunk, beleszórunk némi fűszert (pl. bazsalikomot), belekeverünk egy kávéskanál mustárt, majd betesszük a kisebb kockákra vágott marhalábszárat. Nyakon öntjük egy kis borral. Aztán hadd sziszegjen kb. két óra hosszat. Az utolsó negyedórában elzárjuk a gázt, óvatosan kinyitjuk a kuktát, és belekanalazzuk a meghámozott és fölszeletelt krumplit, úgy sziszegtetjük tovább.

Hanem, mint mondtuk, Deresedő Hajúnak nem volt gyakorlata a marhapörköltben, nem tudta, hogy ezt alaposan föl kell önteni. Így aztán, míg a kukta sziszegett, ő elment csipkebogyót gyűjteni. Gyanús illatok fogadták, mikor a krumplira került a sor. Szerencsére csak a hagyma kapott oda (ezt a birtokon nem is sikerült lekapirgálni a kukta fenekéről), de a többi alkotórész teljességgel ízletes volt, közmegelégedéssel el is fogyott.

Este Deresedő Hajú átadta magát a merengésnek, míg zúgott a kályha, és a falon sárgásvörös lidércek ugrándoztak. Egyszerre a semmiből fölködlött egy nő, amint parodisztikusan magas hangon méltatlankodik: veszekedő férjét utánozza. Csakhogy ehhez a fölködléshez nem tartozik se név, se arc, se semmi. Olyan, mint a vigyorgás Fakutya nélkül. Deresedő Hajú hallja a nő hangját, ahogy a férj magasba csúszott és fölgyorsult beszédét kifigurázza, de képtelen rájönni, ki a hang gazdája. Újabban zenékkel van így. Egy dallamfoszlány vagy egy harmóniai váltás beugrik, ő meg kínlódik, hogy ez miben van. Vagy irodalomban. „Csak szokott?”, na, ezt is hol olvasta?

Aztán napok múlva, minden robbanásszerű megvilágosodás, minden aha-élmény nélkül beugrik, hogy a szöveg Örkény Eksztázis című novellájában található, a férjét parodizáló nő meg egy iskolai szülőtárs.