Megszaladt

A jó múltkorjában Balázs barátom küldött egy kommentet a versek címkézése kapcsán. Mivel a komment publikus műfaj, hadd idézzem szó szerint.

„Soha nem állítottam magamról, hogy értek a költészethez, de a "Fűzfa" címkét határozottan ellenzem. Nem először, de most szóvá is teszem.”

Ezt a megjegyzést végső soron dicséretnek vettem; vélelmeztem (és megtapasztaltam már) annyi tapintatot Balázsnál, hogy ha el akar marasztalni, azt magánban írja meg. De mi van, ha én továbbra is úgy látom, hogy?

Nem akarom Balázsnál jobban tudni, hogy ő mennyire ért a versekhez, de – ha elfogadjuk axiómaként, hogy költőnek születni kell, akkor – Balázs költő, én nem vagyok az. És én ennek a nem-vagyok-az-nak biztos tudatában írom le a verseimet. Hanem úgy gondoltam, lakjon jól a káposzta is, legyen meg a Balázs akarata is (ez kissé zavaros, de remélem, érthető, és semmi olyan következtetést nem rejt, hogy barátom kecske). A versekhez rendelt címkén tehát változtattam.

Vártam rád az évek sűrüjében;

Egyszer-egyszer jöttél is álmomban,

Rámnevettél, s el is tüntél nyomban:

Ennyi volt. Egy pillanatnyi éden.

S én ott vacogtam újra, hűvös éjben.

Zörgő lombok közt bután topogtam,

S okos fejjel olykor jót zokogtam

Utánad, egy már benőtt ösvényen.

Zápor hull most, pót-tavaszi zápor,

S langyos szél, mely símogatva ápol.

Áldott kéz régvolt kincseit nyújtja.

Nézlek ámultan, összezavarva,

Arcod ismét két kezemben tartva.

Kedvesem, de jó, hogy itt vagy újra!

***

Fönn a buszon, motorzajban

(Pátyon, Budakeszin, Budán)

hallgatom, mint mesélsz könnyen.

Szent borzongás fut át rajtam,

és csak mosolygok rád sután,

s édes kínban nyelem könnyem.

És mint kisgyerek a bajban,

nyúlnék dicsért kezed után…

aztán mégsem, kedves Zs Hölgyem.

     ***

Lábnyomodban baktatok,

körülöttünk csillagok,

én hoztam le néked mind,

némelyik poros fényt hint,

a java csak meleget

ad. Remélem, eleget.