Fekete-krónika

Fekete György most sokaknál kivágta a biztosítékot, és úgy gondolom, indokoltan. A felháborodás részint legutóbbi megnyilvánulásainak szól, részint – ezektől nem függetlenül – pártállami múltjának. De mintha a köztudatból kiesett volna egy, a két időszak határán elkövetett akciója.

Ez 1990 nyarán történt, amikor felszínre tört a Hungaroton által mellőzött művészek sértettsége. Ezek a művészek (szerzők, előadók) egytől egyig tudni vélték, hogy mellőzésüknek politikai vagy csak afféle urambátyám oka van, nem pedig az, hogy kellő tehetség híján nem piacképesek. Súgtak is az akkori kulturális miniszternek, Andrásfalvy Bertalannak, hogy most már ideje változtatni.

És lőn, a vezérigazgatót, Bors Jenőt eltávolították, helyébe egy muzsikust, Ella Istvánt nevezték ki. Sokat rontott a helyzeten, hogy ez néhány hónappal, talán néhány héttel egy, az EMI-jal való szerződés megkötése előtt történt. A Hungaroton akkoriban már nem volt olyan erős gazdaságilag, hogy ne jött volna jól az EMI alvállalkozójává válnia. De a nemzetieknek fontosabb volt a nemzeti identitás megőrzése, mint a talpon maradás. És azt ők is jól tudták, hogy az EMI nem tekint akárkit tárgyalópartnernek.

Amikor látták, hogy a borstalanított üzem lassan bedől, akkor – a látszat kedvéért vagy valódi tűzoltási szándékkal – megpróbálkoztak az EMI-nál. Meghívták Rotelli urat (EMI-al-főmókus) Magyarországra, elvitték Visegrádra, megvacsoráztatták. Rotelli úr kortyolt az ásványvízből, az asztalkendővel megtörölte száját, majd így szólt:

–        Magukkal nem!

Ennyiben is maradtak, Rotelli úr hazautazott, a Hungaroton csődbe ment, egy rakás ember az utcára került. Ráadásul a sértett művészek is hoppon maradtak, kivéve azt a néhány szerencsést, akinek a felvételeit még lendületből kiadták.

Na, ennek az egésznek volt technikai lebonyolítója Fekete György.

A nő, aki nem jut az eszünkbe

Deresedő Hajú az utóbbi években-évtizedekben szívesen látja magát Szindbád és Esti Kornél egyfajta elegyének. Ami nem baj, amíg szellemi rokonokat lát bennük, nem pedig utánozni való mintát, bár autonómiája veszélybe kerül attól, hogy szívesen rá is játszik a hangulatra. Egy jó étkezést éppen olyan gusztóval hajt végre–él át, mint Krúdy ama hőse, Privát úr, akit egyébként Huszárik Zoltán szerepeltetett filmjében Szindbádként.

Hanem olyan is előfordul, hogy az események maguk lökik ki a színpadra a szereplőt, esetünkben Deresedő Hajút, hogy ott Szindbád (és kvázi statisztaként Esti Kornél) szerepét eljátssza.

Deresedő Hajú meglátogatni készül birtokát. Részint bizonyos munkálatok miatt, részint egy marhapörkölt miatt, melyet két barátjának ígért. (Deresedő Hajú még sosem készített marhapörköltet, így nem kicsi a felelősség.)

Hanem ha már utazás, akkor útközben szívesen találkozik Selymes Hajúval, akit már rég látott. Pontosabban, nem is olyan régen, amikor is Selymes Hajú meghívta egy ún. országtortára az éppen születésnapos Deresedő Hajút. (Az étel elnevezésében ott bujkál ugyan valami áporodott magyarkodás, de a torta egészen kiváló.) Utána hosszan sétáltak, de semmi olyasmi nem történt, ami már blogra kívánkoznék, és amit a blog még elvisel. Deresedő Hajú úgy tervezi, most ő hívja meg az éppen névnapos Selymes Hajút.

Addig azonban van még egy nap, amelynek délelőttjét Deresedő Hajú azzal tölti, hogy beül egy cukrászdába özvegy Telkessynével, akivel már több levelet is váltottak, de személyesen még nem találkoztak. Özvegy Telkessyné tűrhető késéssel meg is érkezik a rendez-vousra, és valóban beülnek a kiszemelt cukrászdába.

Deresedő Hajút mulattatja, hogy az ilyen első találkozások mennyire egy kaptafára zajlanak le, miközben nincs két egyforma ilyen. Mindenesetre megnyerően viselkedik – ő legalábbis így gondolja –, mert annyi rutinra már szert tett, hogy elég pontosan felmérje, mit vár a másik. És persze, arra is gondol, miért nem tudta ezt húszévesen.

Egy cukrászdában zömmel édességet esznek a betérők, és Deresedő Hajú ezen is elgondolkodik – nem először –, hogy vajon az étkezést annyira szerető és gyönyörűen leíró Krúdy miért nem szentelt figyelmet az édességeknek. (Legalábbis Deresedő Hajú ismeretei szerint.) Mindenesetre ugyanolyan gyönyörrel eszi, ami a tányérján van, mintha egy olyan igazi, krúdys lakoma volna. Rajta ne múljék.

Telkessyné gesztenyepürét eszik, Deresedő Hajú túrótortát (hozzá rövid kávét iszik). Az özvegy megjegyzi, hogy egy ilyen helyen akár tányérra is tehetnék a gesztenyepürét (mert olyan felpattintós műanyag dobozban adták), de ezt leszámítva nem érheti kifogás a helyet.

Amúgy a társalgás kellemesen-tempósan görög. Az asszony arcán és kezén látszanak ugyan az évek, de az alakja vállalható lenne egy bő tízessel fiatalabb nőnek is, amint ezt Deresedő Hajú magában elismerően megállapítja.

Aztán itt az idő, menni kell. Deresedő Hajú természetesen kiegyenlíti a számlát, hanem aztán az özvegy maga erősít rá a Szindbádot a tenyerükön hordozó nők hangulatára. Fogja magát ugyanis, és hazafuvarozza Deresedő Hajút, akivel itt nem részletezendő körülmények miatt másik településen cukrászdáztak. Sőt, nem is csak hazaviszi, hanem elkíséri vásárolni is. A boltban külön utakat járnak be ugyan, de ennyivel is kitolódott a búcsú.

Másnap tehát Deresedő Hajú fölkerekedik, és amint tervezte, útba ejti Selymes Hajút. Ahogy mondtuk, az a szándéka, hogy most ő vendégeli meg Selymes Hajút egy országtortára. Hanem amikor arra kerül(ne) a sor, Selymes Hajú határozottan közli, hogy ő inkább ebédelne, és erre meghívja Deresedő Hajút is.

  – No de… – szabadkozik Deresedő Hajú, ám Selymes Hajú kivágja a tromfot, hogy van Erzsébet-utalványa.

Beülnek egy kellemes vendéglőbe, ahová egyébként mindenféle ügyvédek, bírák, jogászok szoktak kijárni ebédidőben. Ezt Selymes Hajú mondja, de az átlagéletkor, az öltözködés és az elcsíphető beszédfoszlányok is erre utalnak.

Selymes Hajú rántott karfiolt eszik, majommézzel. Deresedő Hajú eredetileg úgy tervezte, hogy majd ő is, de elcsábul a velős pirítós kifejezés hallatán. Fölhorgad (vagy inkább fölkordul) benne a Szindbád-fíling, de aztán koppan, mert az étek nem az a marhacsontból egyben kicuppanó, olajosan fénylő, rezgő, a kocsonyánál valamivel szilárdabb, bézsszínű kúp. Igaz, amit kap, az is nagyon finom. Két szelet pirítóson elkenve valami paszta, nyilván velő, de gyaníthatóan nem marha-, hanem sertés-, és nem csont-, hanem agy-. De, ismételjük, nem rossz. A tálon található még egy darab fölvágott paradicsom, fölszeletelt lilahagyma és karikára vágott erős paprika. A paprika különösen jól van eltalálva: eléggé csíp, de nem vadul, és a csípés rövid időn belül el is múlik.

Azután Deresedő Hajú meghatottan megköszöni az ebédet, és kezdődik a séta az óvárosban. Deresedő Hajú azon gondolkozik, hogy innentől már nem annyira krúdys az egész, mert az óváros nagyon hangulatos ugyan, de az idő nem az. Mi lenne hangulatos? Verőfényes napsütés, nyári zápor, esetleg havazás, vagy éppen egy olyan aranysárga őszi mittudoménmi. Ehelyett taknyos, ködös idő van. Deresedő Hajú mégis jól érzi magát. Az első, kissé közhelyes, elnagyolt magyarázat az, hogy Selymes Hajúval mindig jó. Ez igaz is, ám Deresedő Hajú a birtokon is jól érzi magát, lett légyen akármilyen lehangoló idő. És aztán rájön, hogy egy adott hangulat fontos, mert megerősíthet bennünket egy érzésünkben, de igazából nem a hangulatnak örülünk, hanem magunknak (meg az életnek, de ezt olyan ciki leírni).

A séta végén Selymes Hajú közli, hogy egy szelet csokit még megenne, na, erre lecsap Deresedő Hajú, és meghívja a nőt. Hiába, aki gavallér, az gavallér. Mindenesetre azzal búcsúzik el, hogy akkor viszont az országtorta még hátra van, úgyhogy Selymes Hajú számítson a következő randira.

Eltelik vagy két nap. Deresedő Hajú megállapítja, hogy a munkálatok megfelelően haladnak a birtokon. (Szeretnénk kerülni a szájbarágást, de azért hadd szögezzük le, hogy ebben az esetben munkáltató és munkavállaló egyazon személy.) Túl van a marhapörköltön is. Ezt kuktában célszerű csinálni. Hagymát, fokhagymát kicsit megpárolunk, beleszórunk némi fűszert (pl. bazsalikomot), belekeverünk egy kávéskanál mustárt, majd betesszük a kisebb kockákra vágott marhalábszárat. Nyakon öntjük egy kis borral. Aztán hadd sziszegjen kb. két óra hosszat. Az utolsó negyedórában elzárjuk a gázt, óvatosan kinyitjuk a kuktát, és belekanalazzuk a meghámozott és fölszeletelt krumplit, úgy sziszegtetjük tovább.

Hanem, mint mondtuk, Deresedő Hajúnak nem volt gyakorlata a marhapörköltben, nem tudta, hogy ezt alaposan föl kell önteni. Így aztán, míg a kukta sziszegett, ő elment csipkebogyót gyűjteni. Gyanús illatok fogadták, mikor a krumplira került a sor. Szerencsére csak a hagyma kapott oda (ezt a birtokon nem is sikerült lekapirgálni a kukta fenekéről), de a többi alkotórész teljességgel ízletes volt, közmegelégedéssel el is fogyott.

Este Deresedő Hajú átadta magát a merengésnek, míg zúgott a kályha, és a falon sárgásvörös lidércek ugrándoztak. Egyszerre a semmiből fölködlött egy nő, amint parodisztikusan magas hangon méltatlankodik: veszekedő férjét utánozza. Csakhogy ehhez a fölködléshez nem tartozik se név, se arc, se semmi. Olyan, mint a vigyorgás Fakutya nélkül. Deresedő Hajú hallja a nő hangját, ahogy a férj magasba csúszott és fölgyorsult beszédét kifigurázza, de képtelen rájönni, ki a hang gazdája. Újabban zenékkel van így. Egy dallamfoszlány vagy egy harmóniai váltás beugrik, ő meg kínlódik, hogy ez miben van. Vagy irodalomban. „Csak szokott?”, na, ezt is hol olvasta?

Aztán napok múlva, minden robbanásszerű megvilágosodás, minden aha-élmény nélkül beugrik, hogy a szöveg Örkény Eksztázis című novellájában található, a férjét parodizáló nő meg egy iskolai szülőtárs.

Lincshangulat

A közfelfogás sosem is kedvelte a hajléktalanokat, és ez az ellenérzés talán két forrásra vezethető vissza, és így talán még megérthető is, bár nem rokonszenves.

1) A mosdatlan ember szaga facsarja az orrunkat, a mosdatlan ember menjen a közelünkből.

2) A hajléktalan bír egyfajta szabadsággal – légyen az bármily kevés hasznot hozó –, amivel én, aki naponta gályázom, nem bírok. (Ld, Kutyák dala, Farkasok dala.) Aki nem dolgozik, ne is egyék, de főleg ne sajnáltassa magát nekem.

A 2. pontban jelzett szabadságot a civilizált társadalmak általában rosszul tűrik. Aki ezzel a szabadsággal bír, az adott esetben a törvényi szabályozás szintjén is munkakerülő, csavargó, cigány vagy csepűrágó.

Ha jól látom, a hajléktalan állapot bűncselekménnyé feketítése magyar találmány, Pintér „Tisztakezű” Sándor és Tarlós „Csöppet Sem Homofób” István nevéhez köthető. Ez a megközelítés – mely implikálja, hogy a hajléktalan megválasztja életformáját, és megátalkodottan kitart mellette – mindenesetre unikum. Nyelvünkben megjelentek a „hajléktalanbűnözés” és a „radikalizálódó hajléktalanok” összetétel, illetve szerkezet.

Sokat ront a helyzeten, hogy a média ezt szolgaian, tán még kéjesen is, megtámasztja.

Két példa.

Szita Bence meggyilkolása megrázta a közvéleményt. Okkal-joggal, hiszen – megint csak a közfelfogás szerint – az emberölés kategóriájában a legsúlyosabb, amikor gyereket ölnek meg. Tetszik vagy sem, ez a hír, vagy ha úgy tetszik, ez nagyobb hír, mint mondjuk, egy öttusa aranyérem, erre csap le a média, sajnos, ez van.

De miért kellett szinte minden hírben megemlíteni, hogy az elkövetők között két hajléktalan volt? Ha két zsidót mondtak volna be, országos felhorkanás követte volna (teljes joggal). Ha két cigányt, valamivel kisebb, de felháborodás (ha kisebb, az sajnálatos látlelet az országról, amúgy ez is teljes joggal). De két hajléktalan? Ez kit érdekel? Mármint érdekvédelmileg, mert a mém nyilván megerősödik: büdös nekik a munka, de pár fillérért embert ölnek.

A másikat a facebookon találtam. Gazdát keresnek egy kutyának. Az állatot hajléktalanok ütötték-rugdosták, úgy kellett kimenteni tőlük. Még rendőri intézkedésre is sor került. Köszönet Zsoltnak és Csabának (hasból írom) a határozott fellépésért! A kutyus már jól van.

Vegyük észre, mire jó ez a zsoltozás-csabázás. A rendőrnek neve van. Ő valaki! A hajléktalannak nincs neve, mer’ minek is neki név?!

(Az külön poszt témája lehetne, mennyire kamugyanús a facebookos megnyilvánulás, kezdve az ellentmondásokkal, folytatva az előzmények [ha voltak] elhallgatásával, zárva a hajléktalanokra amúgy nem jellemző állatgyűlölettel. De sem időm, sem gyomrom ezt megírni. Csak a figyelmet szeretném fölhívni rá, hogy a médiába orvul beszivárgott egy közhangulat.)

Hová lett az apám?

(Ha már egyszer halottak napja)

Kurt Vonnegut írja Börleszk című regényében, hogy a parttalan fájdalom ellen szervezetünk (vagy inkább pszichénk) az azonnali felejtéssel védekezik. A történetben ez fikció, de a szerző az előszóban jelzi, hogy a jelenséget maga is átélte.

Nem tudom, a lélektan mit tart erről. Amit tudok, hogy nyolc évvel az apám halála után rém furcsa és diszkomfort érzés, hogy mint emlék, teljesen elhalványult. Mintha sosem élt volna (ez, persze, erős túlzás), vagy mintha évtizedekkel ezelőtt már meghalt volna. Mindezt azzal együtt érzem így, hogy mostanában sűrűbben álmodom róla, mint az elmúlt években.

Mondom, nem kellemes ez a tudat vagy érzés, de még groteszkké is teszi, hogy Józsi bácsi emléke jóval elevenebben él bennem. Hogy ha fölmegyek anyámhoz, a lakásban ezer dolgot találok, amiről apám jut az eszembe, de ha elutazom V.-be, ott millió, ami intenzíven Józsi bácsira emlékeztet. Sőt, ehhez még V.-re sem kell menni. Ha otthon kinézek a kertbe, és látom a vigasztalanul hulló esőt, rögtön arra gondolok, ez a takony idő V.-n nem volt baj, mert Józsi bácsival beültünk a pincébe (ha szükséges volt, begyújtott), aztán némi poharazgatás közepette beszélgetni kezdtünk.

Ha magyarázatot keresek, elsőre az merül föl, hogy Józsi bácsi elvesztése mégiscsak frissebb élmény, másfél éve sincs, hogy meghalt. De ez magyarázatként nem tűnik komolynak. Az már valószínűbb, hogy apám mégiscsak jóval közelebbi hozzátartozóm volt, mint Józsi bácsi. Az ő halála ütötte seb nagyobb, jobban rászorul a felejtés általi tamponálásra, mint.

Végül is, ha belegondolok, egyéb halottaim (barátnők) is "el vannak rakva". 

De talán sokan így vagyunk ezzel, nem? Elöl az újság, a polcon a könyv.

Küzdök a családon belüli erőszak ellen

Keresem pontenciális férfitársamat, akinek a párja szülés helyett önmegvalósít, emancipálódik meg ilyenek. 

Átvállalom a fenyítést.

VERJÜK EGYMÁSÉT!

A fedezet nélküli bornírtság

Mostanra már tele a háló a családon belüli erőszakkal, illetve a felháborodással annak kezelésén. Ezek a Vargák nem nagyon jönnek be a Fidesznek.

Mármost nekem csak három kérdésem lenne az ügyben.

1) Mit csináljanak a családon belül erőszakot elszenvedett gyermekek? Korukra és nemükre való tekintet nélkül ők is szüljenek néhány következő gyereket?

2) Bonyolult dolog lenne belemenni abba, hogy ki számít magyarnak, de hát Varga és Karvalics képviselőket az aggodalom motiválta, hogy fogy a magyar. Naszóval, hogy mi a helyzet a roma családokkal? Ott igen gyakori az elvárt szaporulat, sokszor túl is teljesül, de alig hiszem – borítékolom –, hogy ezekben a családokban szignifikánsan kisebb volna a családon belüli erőszak. Vagy ők nem igazán magyarok? (Mondjuk, egy biztos: a szaporulat nem védi meg a romákat a családon kívüli erőszaktól.)

3) És tessék mondani – már ha a problémakör eszement tenyérbemászóságán túllépünk –: Varga és Karvalics képviselő mennyit lobbizott a javaslatuk realizálhatóságáért? Úgy értem, mennyit izmoztak azon, hogy egy családban csak a férj keresetéből meg lehessen élni. Mert amíg a dolognak ez a része nincs megoldva, addig ne ötleteljünk baromságokat, pofát súlyba.

(Lapzárta után jutott eszünkbe. Utána kéne nézni, Varga képviselőnek hány gyereke van [persze, egy családon belül], és ha kevesebb mint... akkor a következetesség vélelmével feltételezhetjük, hogy nejét rendszeresen bántalmazza.)

Ha volna, megemelném kalapomat

Vincent előtt, aki már júliusban megírta, mire számíthatunk az IMF-tárgyalásokat illetően. Okos, lényeglátó bejegyzés, ráadásul nem kis emberismeretről tanúskodik. Azt persze, még Vincent sem tudhatta előre, hogy mi lesz az elszabadult cerkófmajmok konkrét megoldása az IMF soron következő kipaterolására.

Hanem azért azt a nem létező kalapot magam előtt is megemelném, mert az IMF állítólagos „követeléseiről” a hírekben történt elhangzás, pontosabban a forrásmegjelölés pillanatában tudtam, mennyire valósak.

Hogy ugyanis a Magyar Nemzet cikke szerint.

Akkor helyben is volnánk.

És már másnapra (jelesül mára) meg is jelent a cáfolat.

Sajnos, borítékolható, hogy a Magyar Nemzet verzióját sokkal többen benyalják (legalábbis most még), mint ahányan a cáfolatnak hisznek. Ez komoly rosszkedvre ad okot.

Ráadásul néhány napja publikussá lett egy (eleve is publikus) felvétel, mely akár alapot is adhat az aggodalomra a főcerkóf pszichés állapotát illetően.

Ezek után képzeljünk el egy utasszállító gépet, melyre gondos rostálás után engedik fel az utasokat. Terrorista egy darab sem. Csak épp a felszállás után derül ki, hogy a teljes hajózó személyzet becsavarodott. Kellemes utazást!

Valamit nem értek

Azt hiszem, az azeri–felcsúti tengely arcpirító elefántságát már sokan, sokféleképpen lereagálták, úgyhogy a nemzet cerkófmajmainak mentális állapotát nem kívánom tovább ragozni. A cerkófok által megalázott örményekkel természetesen együttérzek.

Hanem volna itt valami. Nem vagyok jogász, teljesen laikusként kérdezek:

Hogy van az, hogy valakit, aki az itthon kapott, jogerős büntetését tölti, fognak és elszállítanak egy másik országba? Ilyen van, vagy a nehezen alulmúlható elefántságot még egy állami szinten kivitelezett fogolyszöktetés is tetézi?

Kis kormányzati rasszizmus

A Vezér folytatta egyszemélyes konzultációsorozatát. Persze, miért is ne, a jó Vezérek mindig elvegyülnek a nép között, és nyilván csak idő hiányában ért rá a saját szövetségeseivel konzultálgatni.  Nincs ezzel semmi baj.

Csakhogy.

Valamiért éppen az Országos Roma Önkormányzatnál találta a következőket mondani (a Népszabadság cikkéből idézem):

Ahhoz, hogy Magyarországon 5-5,5 millió dolgozó, adófizető állampolgár legyen, a romáknak is dolgozniuk kell. – jelentette ki Orbán a megbeszélés utáni sajtótájékoztatón, hangsúlyozva, világossá kell tenni, hogy bűnözésből nem lehet megélni – "ha valaki ezzel próbálkozik, pórul fog járni" –, ahogyan segélyből sem, vagy csak sokkal rosszabbul, mint munkából.

És Farkas Flórián nem vágta pofán. De ha jól látom, máshol sem kapta föl a fejét erre senki. De tényleg. Ez senkinek nem tűnt föl? Az országon kívül sem?

Egy tárgy jogai

Törvénybe foglalná a Jobbik, hogy a magyar királyi korona (asszonynevén Szent Korona) nyilvánosság előtt elkövetett gyalázása büntethető legyen, csakúgy, mint ha valaki – szintén nyilvánosan – elégeti a nemzeti lobogót. (Arról a Jobbikról van szó, amely a parlamenti pártok közül egyedül nem ítélte el Schweitzer József rasszista indíttatású inzultálását, sőt, valamiféle „Amerikában meg verik a négereket” jellegű reakciót is felböffentett.)

Meglátásom szerint valahányszor felbukkan egy kultúra életében a bálványimádás, az mindig a hanyatlás jele, de hát erről Szathmári Sándor művében, a Kazohiniában bőven lehet olvasni. De ez csak kitérő, hogy megvilágítsam viszonyomat a Szt. Koronához.

Ami jobban izgat, hogy vajon szankcionálható-e az a bűncselekmény, amelyet nem lehet elkövetni? Tessék elképzelni a következőt:

„5-től 8 hónapig terjedhető, fogházban letöltendő szabadságvesztéssel sújtható az a személy, aki Julius Caesar tomporát megrúgja.” (És persze, ez egy 2011-ben megalkotott törvénycikk lenne.)

Ugye, ez így komikus? Most akkor tessék elképzelni egy másik helyzetet

Gyenge Ibolya, magyar állampolgár gondol egyet. Hogy neki tele a burája a korona fetisizálásával, megzakkan, és elhatározza, hogy nevezett tárgyat levizeli. (A vizeletsugár célba irányítása nem lenne gond, a Gyenge Ibolya csupán álnév, férfit takar.) Szóval, hogy rácsurizik a koronára.

De hogyan?

Hát már a Parlamentbe sem jut be! De ha még bejutna is, a korona biztonságos üvegszekrényben van. Ha pedig megközelítené akár kalapácsot lóbálva, akár a sliccén matatva, azonnal ott teremne egy tucat őr és ártalmatlanná tenné. Gyenge Ibolya, ha akarná, sem tudná meggyalázni a koronát. Zászlót elégetni tudna, címert leköpni tudna, koronagyalázni nem. Akkor meg miről szól a törvény?

Erre, persze, lehet mondani, hogy ha gúnyrajzot készít a koronáról, ha a Tilos Rádióban azt nyilatkozza, hogy szívesen lehugyozná a koronát, már azzal is kimerült a gyalázás ténye. Csakhogy ez nem állja meg a helyét. Ugyanúgy nem, mintha Barangót gyilkossági szándék miatt vették volna elő, amiért, úgymond, megölte volna az összes keresztényt. Egy szobrot sem lehet azzal meggyalázni, hogy „beh szívesen leönteném festékkel” vagy „kapja be a szobrász, aki elkészítette”. Nem, a meggyalázáshoz minimum le kell önteni festékkel, vagy valamit ráírni. A koronát viszont, mint kimutattuk, nem lehet leönteni, összefirkálni, megcsonkítani stb.

Akkor hát?

Akkor hát hülyeség a törvényjavaslat, és mesze nem a koronáról szól, hanem látlelet a Jobbik mentális állapotáról. Ami azért elgondolkodtató, mert egy ilyen mentális állapot soha nem stagnál. Jönnek majd még cifrábbak is. (Pl. hogy a cigányoknak járjon alanyi jogon az abortusz; de nem akarok ötleteket adni.)

Azért érdekes olyan országban élni, amely óráról órára elviselhetetlenebb.

Aranyköpések

Győzelemre rendelt az a nép, amelynek olyan fia van, akinek a hamvaitól is félnek. (Kövér László)

Seggbe rúgatásra rendelt az a kormányzat, amely a Klubrádiótól is fél. (Szőrfülű)

Volt egy névnap

a közelmúltban, ennek alkalmából készült az alábbi. Szorított az idő, úgyhogy nem egészen az lett a végeredmény, aminőt elvártam. Úgy is mondhatnám, ez nem végleges változat, csak hát tudom, nem fogom tovább csiszolgatni.

Amíg te a hajó tatján

kémleled a sós habokat,

én szívesen megmutatnám

kikötőnket, városomat.

Jobbra fordulsz, itt a templom,

előtte a széles főtér.

Balra (vagy még messzebb, nem t’om)

korcsma, hová harminc fő fér.

Tovább megyünk, ott a piac.

Nem tér, hanem széles allée.

Mennyi stand és mennyi kioszk!

Bográcsokban fő a hallé.

Kiabál a sok-sok árus,

nagy a lárma, nagy a ricsaj,

és ha étel hullik, máris

ott kering sok éhes sirály.

És a girbe-gurba utcák!

Tanúi letűnt koroknak.

Mintha fel a hegyre huznák,

szeszélyesen kunkorognak.

Látod a sok mokány házat?

Némelyikbe úgy bemennék

megszemlélni a favázat,

mit barnára fest az emlék.

Amíg te kibontott hajjal

figyeled a sós habokat,

s incselkedsz a delfinrajjal,

félbehagyom leltáromat.

Én tervezek, de te végezz!

Vond le lassan vitorládat,

készülődj a kikötéshez:

már elég ideje várlak.

A nemdohányzó lepke

Kövér László – nem először, vélhetőleg nem is utoljára – nekivadultan fröcsög a szocik és a LMP ellen. (Afölött most elegánsan hunyjunk szemet, hogy amikor azon méltatlankodik, hogy mit keresnek ezek a Parlamentben, senki nem figyelmeztette, hogy te, Laci, ezeket is a szavazófülkérek juttatták be.)

Hogy az LMP-t nem szereti, azt értem. Egy Kövér beállítottságú és múltú (sőt, külsejű) ember nyilván nem szereti azt, ami a demokráciát, a sokszínűséget, a szabadságot, a friss levegőt képviseli. De hogy az MSZP-vel mi baja?! Mert: ha a szocik az MSZMP utódpártja, akkor mi a baj velük? Teszem föl a kérdést Kövér jól tudható pártállami/állampárti múltja ismeretében. Ha meg a szociknak semmi közük az MSZMP-hez, akkor megint csak mi a baj velük? (Már túl azon, hogy ellenzéki párt, így az orbáni ideológia szerint eleve megégetni való boszorkányok.) De ez a második felvetés nem áll erős lábakon, tekintve, hogy Kövér eleddig nem határolódott el attól a kezdeményezéstől, amely törvénybe foglalná, hogy az MSZP egyenes leszármazottja az MSZMP-nek, így az elkövetett bűnökért való felelősséget is örökli.

Csak hát, ez így nem valami gusztusos. Maga a fröcsögés sem, de hogy éppen egy volt funkci teszi, úgy fokozottan nem az. A bűnüldözésben elmegy, sőt, akár előnyös is lehet, ha rablóból lesz a pandúr. De a politikában, ne mondjam, a politikai kultúrában ez visszatetsző. Lehet, persze, pálfordulni, beismerni, hogy a lepkeléthez szükség volt a hernyólétre, de ehhez tudni kell szerénynek lenni. Akár csöndben is maradni.

Nyolc éve nem dohányzom, nem is hiányzik (sőt, zavar is a füst), de elképzelhetetlen, hogy a dohányosokra acsarogjak, mintha kezdettől fogva hű, de milyen kőkemény nikotintagadó lettem volna. Igaz, én nem is vagyok ház- vagy mit tudom én, milyen elnök.

Neki, akivel már

Látszólag már megszoktalak,

mint a rajtuk fekvő festményt

a tapasztalt, néma falak.

Mint a hajós az éles fényt.

Mint a malom önnön zaját,

mint cselló a ráfeszült húrt:

járulékos, mégis saját;

gyufa-láng, mit doboza gyújt.

De ha fél napig nem látlak,

már nem ízlik úgy az étel.

És amíg meg nem talállak,

emlék vagy. Fényképfelvétel.

Apokrif

Boldog húsvéti ünnepeket!

Centurio  Hé, te ott! Készülj, hozzuk a létrát, kegyelmet nyertél!

Lator  Szíveskedjetek békén hagyni! Most kaptam az ígéretet, hogy még ma bejutok a Paradicsomba.

Nono. Csak nem öregszem?

Egyre jobban torzít tükröm,
gyorsulva szállnak az évek,
s én fukar kézzel besöpröm
a növekvő veszteséget.

Nem lehetséges

Állítólag megjelent az interneten egy írás Vona Gábortól, a Jobbik vezérétől, melyben zsidók nélküli Magyarországot szeretne. A szóban forgó írást nem találtam, csak a rá érkezett reakciókból következtetek a létezésére, pontosabban találtam valamit, ahol viszont a szerzőség nem derül ki.

De mindegy is. Azt hiszem, nyugodtan vélelmezhetjük, hogy a cikk szellemisége nem áll távol Vona Gábortól.

Fölmerül viszont egy probléma. Persze, nem csak egy, de hát, olyan kérdéseket fölösleges föltenni, hogy Vonának voltaképpen mi baja a zsidókkal, mert az értelmes válaszhoz el kéne szakadnia attól a gyermeki állapottól, hogy „Dezső bácsi csak a nővéremnek hozott csokoládét, amiért is Dezső bácsi rossz, csúnya, és Dezső bácsi haljon meg!”. Vonának valamiért a zsidók csúnyák, rosszak, tehát haljanak meg. Meg mert nincs sapka a fejükön. Vagyis izé… ellenkezőleg.

Azt sem érdemes, pontosabban nem tanácsos megkérdezni, hogy mégis, hogy képzeli megtisztítani szép hazánkat a zsidóktól. Nem tanácsos, mert a recept megvan. (Abban meg végképp el lehetne veszni, hogy ki számít majd zsidónak.)

Hanem volna azért itt valami. Amennyire tudom, a Jobbik előszeretettel állít keresztfákat közterületeken, és amennyire tudom, a keresztfa a kereszténység egyik szimbóluma. Na, ez viszont sehogy sem passzol össze. Kedves Jobbik, vagy keresztények vagyunk, vagy ki akarjuk füstölni a zsidókat az országból. Átfedés nincs, nem lehetséges.

Jó, tudom. Lehet gyártani metaforákat, hogy ez az ország az Úr háza, ahonnan Krisztus nevében kihajtjuk a kufárokat. De egy metaforánál előnyös, ha komolyan vehető. Szóval, nem lehet egyszerre kereszténynek meg rasszistának lenni. (Ezt is tudom, a Jobbik nem rasszista, ezt csak a sok rohadék Kohn meg Weiss meg Lakatos meg Kolompár terjeszti róla.)

És még valami. Abban a pillanatban, amint emberek egy csoportjának félnivalója támad – pusztán azért, mert azt a csoportot alkotja, amelyiket –, felül lesz írva a rendszerváltás, az összes szabadságharc, az összes függetlenségi nyilatkozat, mondhatni, az alapvető emberi jogok lesznek fölülírva. Az emberi méltóságról már nem is beszélve.

Vers szülinapra

             54

Ha állok gyámolatlan, mert már azt se

tudom, hogy mit vesztettem el, így persze,

nincs esélyem rá, hogy megtalálom,

te jössz, és én nyugodt leszek, mert nálad

megvan, s hogy mi, az mindegy is. A bánat

elszáll, vagy kettőnké, vagy lenge álom.

És bölcselő leszek, tudós, taláros,

de gyermek is, szakadt rövidnadrágos,

ha pápaszemed megcsillanni látom.

Az órák akkor más irányba’ járnak,

jelenné forrnak össze elmúlt árnyak,

ha gondolok rád csöndesen, barátom.

Megszaladt

A jó múltkorjában Balázs barátom küldött egy kommentet a versek címkézése kapcsán. Mivel a komment publikus műfaj, hadd idézzem szó szerint.

„Soha nem állítottam magamról, hogy értek a költészethez, de a "Fűzfa" címkét határozottan ellenzem. Nem először, de most szóvá is teszem.”

Ezt a megjegyzést végső soron dicséretnek vettem; vélelmeztem (és megtapasztaltam már) annyi tapintatot Balázsnál, hogy ha el akar marasztalni, azt magánban írja meg. De mi van, ha én továbbra is úgy látom, hogy?

Nem akarom Balázsnál jobban tudni, hogy ő mennyire ért a versekhez, de – ha elfogadjuk axiómaként, hogy költőnek születni kell, akkor – Balázs költő, én nem vagyok az. És én ennek a nem-vagyok-az-nak biztos tudatában írom le a verseimet. Hanem úgy gondoltam, lakjon jól a káposzta is, legyen meg a Balázs akarata is (ez kissé zavaros, de remélem, érthető, és semmi olyan következtetést nem rejt, hogy barátom kecske). A versekhez rendelt címkén tehát változtattam.

Vártam rád az évek sűrüjében;

Egyszer-egyszer jöttél is álmomban,

Rámnevettél, s el is tüntél nyomban:

Ennyi volt. Egy pillanatnyi éden.

S én ott vacogtam újra, hűvös éjben.

Zörgő lombok közt bután topogtam,

S okos fejjel olykor jót zokogtam

Utánad, egy már benőtt ösvényen.

Zápor hull most, pót-tavaszi zápor,

S langyos szél, mely símogatva ápol.

Áldott kéz régvolt kincseit nyújtja.

Nézlek ámultan, összezavarva,

Arcod ismét két kezemben tartva.

Kedvesem, de jó, hogy itt vagy újra!

***

Fönn a buszon, motorzajban

(Pátyon, Budakeszin, Budán)

hallgatom, mint mesélsz könnyen.

Szent borzongás fut át rajtam,

és csak mosolygok rád sután,

s édes kínban nyelem könnyem.

És mint kisgyerek a bajban,

nyúlnék dicsért kezed után…

aztán mégsem, kedves Zs Hölgyem.

     ***

Lábnyomodban baktatok,

körülöttünk csillagok,

én hoztam le néked mind,

némelyik poros fényt hint,

a java csak meleget

ad. Remélem, eleget.

"Békemenet" egy "jogállamban"

Nem akarok túl sokat írni az elmúlt hétvégi bayeriádáról, a szervezők, fő megszólalók személye, az ott jelenlévők közölt és tényleges létszáma mind önmagáért beszél.

Pusztán a dolog ténye rém groteszk: egy – akár legitim választások, akár puccs eredményeként létrejött – kormányzat mellett tüntetni, ez olyan, mint anno a szakszervezetek voltak.

Meg persze, Karinthy gondolatai jutnak eszembe arról a fajta emberről, amelyik a (hierarchiában bőven felette lévő) másiknak kőkemény elszántsággal az arcába néz, hogy „tekintetes uram, már megbocsásson, de én bizony megmondom tekintetes uramnak, egyenesen a szemébe, hogy bizony, ragyogóan vezeti ezt az uradalmat!”.

(Az idézet nem szó szerinti, de ugye, értjük.)

Atól, hogy

valaki loplya a disszre… diszter… érte kezesének szövegét, még lehett jó álamfő.

Képzelt interjú Orbán Viktorral

Mint a címből is kiderül, ez a beszélgetés fiktív. Ebből következően az interjúalany is azt mondja, amit én mondatok vele, de azért ez nem ennyire egyszerű. Merthogy a válaszait mégiscsak úgy találom ki, hogy megpróbálok a lehetséges legnagyobb empátiával belelátni a gondolataiba. Ez feltételezi az „én OK vagyok, te OK vagy” kommunikációs állapotot. Itt tehát a kérdező nem számonkérő és nem ítélkező, de nem is egyetértő pozícióban van; a kérdező megérteni szeretné a kérdezettet, mert ezt tartja a helyzet legkevésbé fájdalmas megoldásának, illetve a megoldáshoz vezető útnak. Az eddig taglalt okokból tegeződünk.

Szőrfülű: Kezdjük egy semmitmondóan banális kérdéssel: hogy érzed magad?

O. V.: Erre nem tudok használható választ adni. A „hogy vagy; hogy érzed magad” magánszférát feltételez. Nekem egy ideje nincs magánszférám, mert az a szerep, amit betöltök, beteríti minden percemet. Ez körülbelül olyan, mintha Mohamedet vagy Buddhát kérdeznék meg, hogy hogy van.

Jó, értem. De a közérzetedről csak tudsz valamit mondani.

Tudok, de nem valamit, hanem sok mindent, mert sok rétegből áll az a valami, amin át eljut hozzám a saját közérzetem. Ezt mindjárt kifejtem, de még ez sem ilyen egyszerű. Egyrészt ott vannak a mindennapi, hogy úgy mondjam, fiziológiai érzetek. Most egy kicsit fáj a fejem, most fel vagyok fúvódva, jólesne könnyítenem magamon, most éhes vagyok, most szívesen szeretkeznék, most beütöttem a könyökömet, fáj… satöbbi. Miközben folyamatosan ott dolgozik bennem a küldetéstudat, azaz nem pusztán valaki vagyok ezekkel a tünetekkel-jelenségekkel, hanem Orbán Viktor is. Magyarország miniszterelnökének fáj a feje, Magyarország miniszterelnöke van felfúvódva, éhes, szeretkezne, ütötte be a könyökét satöbbi.

Értelek, de a kérdést megkerülted.

Vegyesen érzem magam. Egyrészt remek dolog a hatalom. Meg hát, az említett küldetéstudat is melenget. Mármint hogy tényleg rám van bízva ez az ország. Másrészt szorongok, mert tudom, hogy gyökeresen mást csinálok, mint amit az ún. felvilágosultabb felén a világnak csinálni szokás. Szorongok, amiért csökken a népszerűségem, és kifejezetten félek, hogy előbb-utóbb a saját embereim akarnak majd eltakarítani az útból. És szorongok, mert egyre jobban elkap a gépszíj, nem tudok visszafordulni az úton.

Sokan sokszor fölemlegetik, hogy mi lett a rendszerváltás forradalmi hevületű ifjából. Te hogy látod magad, ha végigtekintesz az életeden? Látod-e egyáltalán a változást?

Persze, hogy látom. Csak éppen nem jelent semmiféle problémát. Nem cinizmusból – bár olykor az is jelen van, nem is kicsit –, hanem egyszerűen ez van. Akkor ilyen voltam, most ilyen vagyok, és ebben én jól érzem magam. Nem azt gondolom, hogy eltávolodtam ’89 értékeitől, hanem azt, hogy mostanra mások az értékek.
Ha valaki mást veszek, mondjuk, Hoffmann Rózsát vagy Kövér Lacit, náluk látom a pálfordulást. Hogy pártfunkcionáriusokból…

…megint csak pártfunkcionáriusok lettek.

Igen, de ezt – alkalmazkodva ahhoz, amit a beharangozóban felvetettél – minden ítélkezés nélkül állapítom meg. Ők ketten simán átélhetik (vagy ezt hazudhatják), hogy a lepkei állapotot szükségképpen megelőzte a hernyói állapot. És akkor magukban teljesen kongruensek, más kérdés, hogy a zemberek gyomra ezt beveszi-e.
Ugyanezt én belülről nem érzem. A ’89-es énemet vállalom, de azt a tejfogakhoz hasonlítom. A mai énem a maradó fogak sora.

De ez miben különbözik a hernyó-lepke metaforától?

Magát mindig másként látja az ember, és most nem az önimádat gerjesztette elfogultságra gondolok, hanem arra, hogy minden pillanatban össze vagyunk zárva magunkkal, így nem feltűnő a változás. Magamat tehát úgy látom, hogy ’89-ben is én voltam én, ma is én vagyok én. Egy csomó minden változott, és én ezekhez a változásokhoz kikerülhetetlenül alkalmazkodtam, de tudattalanul, biológiailag. Hoffmann és Kövér kollégáknál a változás tudatos döntés (ha nem az lenne a beszélgetésünk alapja, ami, akkor azt mondanám, számítás) eredménye.

Értsem úgy, hogy Hoffmann Rózsa és Kövér László esetében pontszerű volt a változás, nálad pedig folyamatról van szó?

Nagyjából igen.

De azért egy nagy különbség mégiscsak mutatkozik. ’89-ben forradalmár voltál, aki egy diktatúra ellen lép föl. ’98 és 2002 között miniszterelnök voltál, majd ellenzéki politikus, de akkor is egy demokráciában voltál ellenzéki.

Igen, csak közben megéreztem a hatalom ízét. És ez semmihez sem hasonlítható. Az előbb beszéltem neked a küldetéstudatról. Én nem tudom, más gyerek miért akar mozdonyvezető lenni, de én azért akartam, hogy több száz embert elvihessek az úticéljukhoz – ha nekem is úgy tetszik.
Ezért nem értem be a puszta korrupcióval.

??

Ugye, ott vannak apám bányái, nekem a szőlőügyeim, meg amiről a világ még nem is tud. Ezek révén én többhöz – jóval többhöz – hozzájutottam, mint más, halandó ember. Én gyakorlatilag milliárdos vagyok. Ha én most hátradőlök egy hintaszékben, és semmit sem csinálok, akkor is, életem végéig fényesen megélek, és még bőséges örökség is marad utánam. Csakhogy nekem kell a hatalom édessége. Így a korrupciót csak ugródeszkának tekintettem.

És csakugyan olyan édes a hatalom?

Édes, de nem csak. Hiszen minden pillanatban kívülről is látom magam, és állandóan szól a lelkiismeret vészcsengője.

Mint a Hamletben Claudius, mikor imádkozik?

Nem, illetve de, illetve azt gondolom, Shakespeare ugyanazt akarta ábrázolni, amit én érzek, csak technikailag nem tudta megoldani. Két vagy több színészre lett volna szüksége, hogy Claudiust eljátszassa. Tehát nem hol ez az énünk, hol az kerekedik felül, hanem egyidejűleg.  Mondok egy példát. Ott vagyok Brüsszelben, kiosztok néhány kokit és sallert. És egyszerre érzem, hogy milyen jó, hogy ezt megtehetem, hogy bassza meg, majd én megmutatom, mi az, egy autonóm nemzet vezetőjének lenni, közben érzem a bohóc örömét is, ahogy elnézem a megdöbbent arcokat, és közben ott nyüszít bennem a kisgyerek, aki szeretne kifutni a szobából, mert addig szórakozott valamivel, míg nagy bajt nem csinált. Másik példa: magam alá gyűröm a médiát, érzem azt a semmihez sem hasonlítható mámort, amit egy – mondjuk ki – egyeduralkodó érez, és közben érzem, hogy ez nem jó, nem vezet sehova.

Meghatározza-e ez a többszörösen rétegzett érzés a személyi preferenciáidat? Hogy kikkel veszed magad körül.

Igen. Ahogy tapasztalom, ebből a szempontból két ember van: aki a nála jobbakhoz vonzódik, és aki a rosszabbakhoz. Most mindegy, hogy a „jobb” vagy „rosszabb” valódi vagy vélt kvalifikáció. Én a rosszabbak társaságát keresem. De, ahogy mondom, itt is kettősség munkál. Tarlóst a szemüvegtaposásával és a többivel például kispályás bunkónak tartom, és felhasználom, ahogy Torgyánt is felhasználtam, amíg kellett. Ugyanakkor azzal a csodálattal bámulom is Tarlóst, amivel az a kiskamasz bámulja a „rossz fiút”, aki maga nem elég vagány. Irigykedem Tarlósra, hogy mer tahó lenni, hogy mer homofób lenni.
Ha a sajtót vesszük, ugyanez a helyzet Bayer Zsolttal. Hihetetlenül lehangoló figura, a maga – szintén tahó – stílusával, a fröcsögő gyűlöletével, azzal, hogy tizenöt éve folyamatosan azt írja, hogy nagy baj lesz, hogy most már hamarosan kimegyünk az utcára satöbbi. Miközben bámulom a bátorságát. Mert egy bizonyos szint fölött már bátorság kell hozzá, hogy valaki tapló bugris legyen. És irigylem ezeknek az embereknek a pozícióját is. Újságíróként, de még főpolgármesterként is sokkal könnyebb antiszemitának, homofóbnak lenni, mint egy miniszterelnöknek.

Magyarországon…

Igen, de hát én itt élek, és nem érdekel, máshol mi van.

És mi a helyzet Schmitt Pállal?

Az teljesen más tészta. A köztársasági elnöki posztra nekem olyan valaki kellett, akiről bombabiztosan tudhatom, hogy semmiben sem gátol, sőt. Akár egy kiszebábut is kiültethettem volna a Sándor-palota ablakába, csak az – egyelőre! – alkotmányellenes. Szóval, Pali bácsin nincs mit irigyelnem. Legföljebb a naivitását, ami egy formája a tisztaságnak. Hogy láthatóan gőze nincs róla, miben is vesz részt. Kiszebábu.

Az előbb, a média elfoglalásával kapcsolatban azt mondtad, sehová sem vezet. De hát valahová azért vezet…

Persze. Egyre népszerűtlenebb vagyok, egyre inkább szembe kell néznem azzal, hogy mind többen és többen elkívánnak a pokolba. Ma még nem félek merénylettől, de lehet, hogy holnap vagy holnapután arra ébredek, hogy jaj, engem ki akarnak iktatni.
És igazából nem a lelkiismeret-furdalás tesz tönkre, hanem a kettősség. A hatalmi mámor és a lelkifurdalás így, együtt.

Látsz megoldást?

Nem igazán. Ahogy mondtam, fúrom magam előre, és igyekszem ködösnek látni a jövőt. Tudod, fiatalabb koromban sokat tanulmányoztam a Bibliát, jártam vallási közösségekbe. És sosem értettem, mi a jó a Sátánnak abban, amit csinál. Hiszen ha az Írás igazat szól, akkor előbb-utóbb elbukik. Miért nem tér meg Istenhez? Aztán rájöttem, hogy a Sátánt baromira nem érdekli a jövő. Az érdekli, ami most történik, és az a legteljesebb mértékben a kedvére való. Az ő forgatókönyve érvényes.

Jó, de te nem vagy sátáni figura. Éppen a rátermettséged – mert azt az ellenfeleid is elismerik, hogy rendkívüli képességeid vannak –, az intelligenciád nem engedi, hogy a pillanatnak élj.

Ez így van. Éppen ezért kifejezetten tudatosan igyekszem elhárítani a jövővel való foglalkozást. Igyekszem egyre inkább ködnek látni a jövőt.

De ezt nem csinálhatod akármeddig.

Nézd, én úgy képzelem, és ezt még magamnak sem szoktam bevallani, hogy nemcsak előre fúrom magam, hanem egyre gyorsabban is. Elkap a hatalmi téboly, illetve már rég elkapott, de most a tébolyon van a hangsúly. Röviden: be fogok csavarodni, mint Kádár. És akkor már nekem mindegy.

Ez végül is kegyelmi állapot lenne számodra?

A totális elborulás igen. Biztosan emlékszel, amikor 2002-ben elvesztettük a választásokat, hogy kiborultam. Léböjtkúra. Acsargás. Polgári körök. Most más a helyzet.

Nem akartam a „diktátor” szót használni, de te mondtad magadra, hogy egyeduralkodó. A „nagy” diktátorok – Napóleon, Hitler, Sztálin, Pinochet, Ceauşescu, Milošević – története nem volt tanulságos?

Egyrészt nem. Azt hiszem, ezt hívja a pszichológia tagadásnak. Hogy mindenki mással így és így történt, de velem majd nem így fog. Másrészt a sátáni vonal. Hogy tök mindegy, mi a történet kimenetele.

Jó ez így neked?

Igen. (szünet) Nem.

Örökforró

Nem tudom, hogy helyes mondani, föltaláltam vagy fölfedeztem?

Igazából nem volna szabad bornak neveznem, hiszen a hatályos bortörvény szerint bor csak az, ami szőlőből készült. De az egyszerűség kedvéért maradok a „csipkebogyóbor” kifejezésnél.

Szóval, nem értem. Tavaly november végén szedtem le a csipkebogyót, és vetettem alá a szakácskönyvben (Horváth Ilonka) olvasható eljárásnak. Azt hittem, már leforrt az anyag, amikor üvegekbe töltöttem a nedűt. Aztán újra megindult, nem is lehetett az üveget, csak nagyon óvatosan kinyitni. Az ún. zajos erjedésen már túl vagyunk, de a buborékolást még lapzártakor sem hagyta abba. Mikor lesz ebből csipkebogyóbor? (És milyen lesz?)

Retró (vagy mi)

Könyörgök, valaki hívja már be az EU-s csapatokat!