Frappáns mondat a frusztráció leküzdésére

Ha nem, hát nem.

Mit mond a formális logika?

Egyre több barátomon, ismerősömön, munkatársamon veszem észre a következőt. A hétköznapi életben, a szakmai vagy magánszférában értelmesen, okosan nyilatkozik meg, a problémákat gyorsan megoldja. Mihelyt azonban politikáról vagy azzal kapcsolatos dologról van szó, butaságokat kezd beszélni.

Következtetés?
A politikához nem kell intelligencia.

Lócitrom a tányéromon

Osztálytalálkozó

Nem kerek évforduló, nem jeles nap. Összejöttünk csak úgy, Ellánál. Így aztán kevesen is voltunk. Ott volt István és Gabriella; mókás, hogy egy-egy válás után egymásra találtak, holott a gimiben mintha nem különösebben érdekelték volna egymást. Ott volt Alíz, a két Kriszta, később befutott Edit, és ott volt Tamás. Kellemes csevej, szolid eszem-iszom. (Ellának és férjének ezúton a is legnagyobb köszönet a fölséges kajáért.) A véletlen úgy hozta, hogy a társaság zömét orvosok tették ki, de ettől a beszélgetés nem lett zavaróan egysíkú vagy szakmai.
Aztán megérkezett Lajos. Nélküle nem születne meg ez a bejegyzés, mert azt gondolom, (társadalom)pszichológiával, rokon tudományokkal foglalkozóknak tanulságos lehet.
A gimiben Lajossal jóban voltam (ez fontos), de érettségi után megszakadt a kapcsolat. Én még jól jártam, mert volt, akit levélben küldött el, egészen furcsa okokra hivatkozva.
Szóval, jött Lajos.
– Szőrfülű, rólad álmodtam, borzalmas volt. Kérlek, ne csináld ezt többet!
Ez volt az entrée, ami még, mondjuk, belefért a „humoros” kategóriába. A továbbiakban megtudtuk tőle, hogy az osztályból Gézának volt a legnagyobb a farka, hogy Metaxát csak buzik isznak; hogy hogyan is történt a katonaságnál, amikor valaki a székletével nem talált bele pontosan a vécébe. Elmondott továbbá egy feleséges-kecskés-menstruálós viccet.
Személyre szólóan: emlékszem-e, amikor angolon áttoltam neki a pad alatt egy saját, kétsoros verset. (Dicséretére legyen mondva, hibátlanul idézte.) Meg amikor egy zeneművemet lenyomtam a torkukon, ezt sosem bocsátja meg. (A zeneművet nem én nyomtam le a torkukon, egy iskolai rendezvényen – melyen kötelező volt részt venni – hangzott el. Egy 17 éves, nem zseniális, kifejezésében utat kereső gyerek darabja volt, egy meghalt tanár emlékére.)
Meg: ejha, milyen nagy a pocakom.
Több kérdés vetődik föl. Kell-e, és ha igen, lehet-e kezelni a helyzetet? Elküldeni a fenébe? Az nem kezelés, és alaposan snassz is. Együtt röhögni vele (más szóval, partnernek lenni az alázásban)? Látszólag elegánsan (valójában bambán) nem reagálni? Nem tudom.
És fölmerült a kérdés, vajon a többiekre lehet-e számítani ebben a helyzetben. Külön-külön többen éreztették, hogy azért ez ciki, de testületileg… Igaz, abból sem kérnék. Még a gimiből van tapasztalatom, milyen az, amikor a fél osztály testületileg lép föl.
Hát, így.
Aztán elköszöntem, mondtam, hogy jól éreztem magam, élmény volt veletek.
– Kár, hogy ezt mi nem mondhatjuk el veled kapcsolatban – felelte Lajos.