Két kérész beszélget

– Boldog új évet!

– Na, menj a fenébe!

Az első lépések amatőr bája

Megpróbálom a magam korlátozott eszközeivel csökkenteni ökológiai lábnyomomat. Az első lépések: leválni a nagy elosztókról. Ne kelljen a vizet és az áramot messziről elhozni, hanem próbáljuk meg helyben megszerezni őket. Nem mellékesen(1), miért fizessek azért, ami ingyen van? Ez, persze, így önbecsapás, lévén az ezt a szemléletet kiszolgáló infrastruktúra ma még meglehetősen drága. És nem mellékesen(2), ha leválok az elosztókról, az némileg csökkenti társadalmi-gazdasági-egzisztenciális kiszolgáltatottságomat.

Vizet mesterségesen előállítani még nincs módom, így marad a kút. Erre rácsatlakoztatva egy házi vízművet, egy egész háztartást szépen el lehet látni.

Amatőrizmusok: A kút nem mély, talajvizet tartalmaz, ami ivásra, főzésre nem alkalmas. Két vécé, mosógép, használati melegvíz, kerti csap OK; persze, ez sem csekélység.

A vezeték kiépítése olyan, hogy télen nem használható a rendszer. (A képen látható befőttes üvegek házi kovászolású uborkát tartalmaznak, az inkább elkészítem, mint megveszem elvet demonstrálandó.)

Ezzel szemben elektromos energiát magam is tudok termelni, jelen esetben a szél és egy méregdrága szélgenerátor segítségével.

Amatőrizmusok: a szerkezet nincs elég magasan, kimondottan erős, egyenletes szél kell, hogy megpörgesse a turbinalapátokat. A rendszer leggyengébb láncszeme az inverter (ez csinál a 24 V egyenfeszültségből 230 V 50 Hz váltakozófeszültséget), annyi a teljesítménye, hogy a világítást és a cirkó keringtetőszivattyúját meghajtja, de már a hűtőszekrénynél vagy egy hajszárítónál lekapcsol. De ez a tapasztalat kerülő úton szerződött meg, mert a generátor egyelőre nem termel annyi áramot, amennyi az akkumulátorokat feltöltené. (A képen látható ágak egy meggyfáéi, a miért vegyem meg, ha nálam is megterem elvet demonstrálandó.)

Mimózulok

Egyre jobban viszolygok a Tom és Jerry szívatós agressziójától.

Hazai pályán

…sokadszor is visszatérve,

némán megbocsátást kérve

öleled őt, mert őt lehet,

őt, ki legálisan szeret;

húsz percig csak őt imádod.

…és szereped túlspilázod:

kipróbált hajós vagy: Szindbád.

Ismersz minden tündért, nimfát,

dzsinnt és angyalt; mind a nőket,

csillagokat s a felhőket.

Jól bánsz szóval, rosszul pénzzel,

mindenkit barátnak nézel.

Szeretsz élni, jókat enni,

nők karja közt megpihenni.

Aztán megint továbbmenni.

Ehhez értesz: úton lenni.

…de most újra révbe értél,

ezt vágytad és ettől féltél,

azt öleled, akit lehet,

mosolyognak az istenek.

S a legális gyönyör teljén

– megfejteni való rejtvény –

hirtelen két forrás fakad:

kilövellsz s elbőgöd magad.

Vers, hálából

Az ezt megelőző bejegyzésben az első verset Balázs megdicsérte (ha jól vettem ki). Hálából íme, itt egy másik, hasonló témában, hasonló hangvétellel; még a nyáron készült.

Mobil panasz

Hangszórómból árad

virtuális bánat.

Fájó nullák, egyek,

digitális könnyek.

Pity-pity-pity.

Reménynek sem látszó

közönyös átjátszó

szállítja az „ó, jaj”-t,

a dekódolt sóhajt.

Pity-pity-pity.

– Holnap nem veszed fel?

– Csak ha él a rendszer.

Aggódva figyelek:

kedvesem pityereg.

Pity-pity-pity.

Két új vers(ike)

Hogy értsük: adott egy kedves Hölgy, aki amúgy özvegy, és akivel Szőrfülű az interneten által megismerkedik, és jóban lesznek. Egyszer személyesen is találkoznak, de ennek nem túl nagy a jelentősége, a kapcsolat varázsát ugyanis éppen az adja, hogy elég távol élnek egymástól, nehéz lenne megszervezni a randikat. Így viszont ott az e-mail és a Skype, és ez talán még izgalmasabb. Úgy értem, Szőrfülűt arra emlékezteti, amikor (egy generációval feljebb) a rokonokat vagy a szerelmeseket messze sodorta egymástól a történelem, és a levelezésen kívül csak az interurbán beszélgetések (mint üveggolyók) maradtak. Volt (van) azért ennek valami fílingje.

Aztán egyszer a Hölgy bejelenti, hogy bocs, de neki lett valakije, de ha Szőrfülűt ez nem kámpicsorítja el, tartsák tovább is a kapcsolatot. Merthogy nem jó egyedül, és Szőrfülű – itt nem részletezett okokból – nem oldhatja magányát, úgyhogy bocs.

Szőrfülű először is hálás, hogy a Hölgy kihagyta a "maradjunk barátok" formulát. Másodszor pedig arra jut, hogy noha minden szeretet önző, ő most mégis az önzetlenséget választja, mert miért irigyelje a Hölgytől azt, amit ő maga nem nyújthat neki. Ennélfogva a kapcsolat marad a régiben.

Sőt, mintha valamelyest meghittebbé is válna. Talán ennek tulajdonítható, hogy az egyik szkájpolás után Szőrfülű versre fakad.

Vallomasom kameran at nezheted,

monitoron at fogom a ket kezed.

Angyalt fest a megabyte-os kepzelet,

s en leszek a virtualis vegzeted.

(De hova tunt el az osszes ekezet?)

Végül is a vers sokat elbír.

A gond csak az, hogy a fent említett valaki meglát valamit a Hölgy monitorán. Nem éppen a verset, hanem egy, a Skype-on küldhető érzelemfestő jelet. Erre írja a Hölgy – némileg igazságtalanul, de az most mindegy –, hogy "elég kellemetlen helyzetbe hoztál". Amire Szőrfülű újabb verset ír.

Ha valami rosszat tettem,

bocsásd meg. Én csak vetettem. 

Vetettem és nem arattam,

csókodra éhes maradtam.

Eltanya

Mondjuk, beülsz régi-új szerelmeddel egy vendéglátóipari egységbe. (A régi és az új között 30 év terpeszkedik, de az most mellékes.) Fölmentek a galériára, mert ott intimebb. Míg a cappuccinót, illetve presszókávét kortyoljátok, és a palacsintát falatozzátok, fölmegy egy kisebb társaság is. Az egyik lány egyensúlyoz egy tálcát; szükséges is egyensúlyoznia, mert jócskán meg van rakva. Aztán az utolsó lépcsőfokok valamelyikén a lány megbotlik, és akkorát taknyol szegény, hogy csak na. Még a tálcáról is elrepül egy s más, át a korláton. Csattanás, üvegcsörömpölés a földszinten.

Szellemes, frappáns akarsz lenni, meg akarod osztani régi-új szerelmeddel a helyzet letagadhatatlan komikumát, ugyanakkor kerülni szeretnéd a direkt kárörömöt. Mit mondasz?

Nekem ez jött:

 – Na, hova hoztalak, szívem?!

Az azonos mérce

Emléknappá nyilvánították október 15-ét, azt a napot, amikor Olaszliszkán Szögi Lajost a gyerekei szeme láttára agyonverték. A haláleset helyén emlékmű áll. Az emléknappá nyilvánítás vezető hír volt, az "emléknappá Szögi Lajos" kifejezésekre a Google 5000 fölötti találatot mutatott.

Ez teljesen rendben, maradjon meg a köztudatban, hogy a XXI. században Európában a lincselés elfogadhatatlan. Hogy a megemlékezés tényét, illetve mikéntjét a Jobbik – joggal vagy indokolatlanul – a saját érdemeként könyveli el, mondjuk, még ez is OK. Legalábbis fogjuk rá.

Nekem csak egy, saját magamnak feszengést okozó kérdésem lenne. A feszengést az okozza, hogy egy ilyen kérdés egyáltalán aktuális lehet annak az Európának a területén, ahol a lincselés... stb.

Szóval: tessék mondani, ha 2006. október 15-én történetesen fehér emberek vernek halálra egy cigányt, akkor is ilyen kőkeményen tetszenének tudni, hogy hogy is van ez a lincseléssel meg Európával?

A. örök

...és akkor elbúcsúztunk, két puszi, ő elindult balra, én elindultam jobbra, és én megálltam, és pár másodpercig bámultam utána, és tudtam, hogy ő nem fog visszanézni, és tudtam, hogy tudja, hogy még nézem, és így volt jó és szép.

Érintőképernyő

Birtalan Balázs születésnapjára, szeretettel.

Diszkrimináció!!!

Sajtóhelyreigazítva

Fölraktam egy posztot, nagyjából az alább olvashatóéval megegyező szöveggel. A poszt keserű humorral készült, és ennek egyik eszköze a nevek vicces kifacsarása volt. Barátom figyelmeztetett rá: attól, hogy valakinek a politikai szereplését károsnak, veszélyesnek tartjuk, az illető emberi méltóságát még nem kell kikezdenünk, márpedig a név jópofának szánt eltorzítása éppen ezt teszi.

Barátomnak igazat adva, töröltem a jóérzésileg kérdéses posztot. Íme, itt van átdolgozva.

Kedves Fidesz-tagság!

Lassan egy éve, hogy akartam írni egy posztot arról, hogy vajon érdemes-e Vezéreteket elkergetni, illetve az elkergetés gondolatával foglalkozni. Oda jutottam volna, hogy nem érdemes. Nem érdemes egyrészt, mert a Fideszt már viszi a saját lendülete. Ha a Vezér most bármi oknál fogva kihullana, gyakorlatilag senki nem venne észre semmit. Azonnal beállna a helyére Csaba, Antal vagy Péter. Vagy akár Zsolt, mert ehhez még csak Fidesz-tagnak sem kell lenni. Erről kísérletileg is meggyőződhettek. Bejátszom nektek a fentiek egy-egy rádiónyilatkozatát név nélkül, és nem fogjátok tudni megmondani, melyik melyik.
Másrészt meg ki kergesse el a Vezért? Attila? Vagy – jobboldali puccs gyanánt – Gábor? Ugyan már. Vagy valamelyik liberális pártból valaki? Van még olyan párt egyáltalán?

Szóval, azt a posztot nem írtam meg, mert minek. Azóta magatokat múltátok alul. Nem volt könnyű, de sikerült. Megjegyzem, az elsők közt voltam, akik kijelentették, hogy Fanyarországon olyan dél-amerikai típusú banándiktatúra lesz, hogy ihaj. (Mit mondjak, marha nagy sikerélmény, hogy igazam lett.) Viszont az a két tény, hogy a Fideszt viszi a lendülete, és nincs, aki megfékezze, aggodalommal tölt el. Most nagyon úgy fest, hogy minimum húsz évre be lettetek betonozódva, és eddigi intézkedéseitek (ez eufemizmus volt!) nem tesznek derűlátóvá. Már négy év is sok lenne belőletek, olyan fokon tudtok tarolni. Az országot gazdaságilag is, a demokráciát tekintve is jóformán csontig lerágtátok. A piranhák sírva könyörögnének a módszerért. De most tényleg. Azért ilyen figurákat, mint Annamáriát, Rózsát vagy Gabriellát (tudjátok, a „szenátor” asszonyt) rászabadítani a médiára, az oktatásra meg a nyugdíjra, ez nem semmi, ezt az unokáitok is elismerő sercintéssel fogják (meg)emlegetni. (Nem túl lényeges, de azt hiszem, Rózsa már behozhatatlan előnnyel megszolgálta a Nemzet Időutazója díjat.)

De nem akarom itt eljátszani, hogy hű, de mennyire aggódom a "Hazáért", annál is kevésbé, mert a "Haza" fogalmával egészen pedofil módon bántatok el. Viszont szeretek kiszámítható módon, biztonságban élni. Anyagilag is, emberként is. Tudjátok, amikor része maradok a "Nemzetnek" akkor is, ha történetesen más fogkrémet használok, mint Vezéretek. (A frászt tudjátok.)
És hát, ne szépítsük, a most következő húsz év jó eséllyel az én utolsó húsz évem lesz. Ezt a Vezér diktatúrája alatt eltölteni – rossz álom. Amire mondhatjátok, hogy bocs, de mi közünk hozzá, hogy mikor születtél? Oké, csakhogy jó néhányan születtünk akkortájt, szóval, ez a húsz év sokunk utolsó húsz éve lesz. Sőt, kapaszkodjatok meg, sokaknak meg – bár fogy a magyar – az első húsz éve lesz. Így azért már nem annyira mindegy.

És mondok még valamit. Fentebb jeleztem, gyakorlatilag mindegy, ki a főnökötök. Annyiban azonban mégsem mindegy, hogy a Vezérben szemmel láthatóan megvan a hajlam, hogy elkapassa magát a gépszíjtól. Ami ma hazugság, az három év múlva nem lesz az, már abban az értelemben, hogy nem beszélhetünk hazugságról, ha valaki elhiszi a saját állításait. Figyeljétek meg, a Vezér egyre jobban meg lesz róla győződve, hogy amit tesz, az jó, és ami jó volt, azt ő tette. Innentől kezdve elszáll minden önkontroll, Vezéretekből klinikai eset lesz. Ez rátok nézve a kiszámíthatatlanság rémét vetíti előre. Soha nem tudhatjátok, a Vezér melyik jó embere esik ki a pikszisből már holnap (értve ezen téged, téged vagy éppen téged). És ha a történelemkönyveket jelenleg az a néni írja is, akit Eörsi István történelemhamisításra szakosodott üzletasszonynak nevezett, valami fogalmatok azért lehet róla, mit jelent diktatúrákban a pikszisből kiesni.

Fentiekből következően nektek kell életre hívnotok a Fidesz belső ellenzékét. Nem létezik, hogy nem akad köztetek, akinek nem fordul föl a gyomra attól, ami (amúgy a jóvoltotokból) folyik. Nem létezik, hogy egyiktek sem látja azt az üszkös romhalmazt, ami ebből az országból lesz. Meg aztán: ismerjük a mondást, mely szerint puliszka nem robban. De ebben azért olyan nagyon ne legyetek biztosak. Zavargások bármikor, bárhol. Ez, gondolom, végképp nem hiányzik egyikteknek se.

Nem akarok azzal a marhasággal jönni, hogy majd az utókor hálás lesz nektek, amiért megbuktattátok a Vezért. Egyszer az életben ne háláért csináljátok meg. Hanem CSAK ÚGY. Mert ez jóval (JÓVAL) több ember érdeke, mint ahánynak nem.
Persze, a diktátorokat előbb-utóbb elviszi az ördög (és érdekes, hogy a bukottakat követők ezt sosem tanulják meg). De erre még éveket, esetleg évtizedeket várni...

És ha belegondoltok, a kihívás felemelő. Mert sokan vannak, akik tudják, mit szeretnének. Sokan vannak, akik tudják, mi helyett szeretnének mást. De ti, akik belül foglaltok helyet, egyszerre vagytok a két tudás birtokában, ráadásul, hogy úgy mondjam, fizikailag is (mármint vérontás nélkül) ti tehetitek meg, hogy a vadbarom garnitúrát lecseréljétek.

Szóval, hajrá, fiatalok!

N, O, P, Q

(gyerekdal-parafráz)

Mind megitta a bórt, vígan rúgja a pórt.

Két utazás

Ez itt megemlékezés, mindazonáltal szeretném nem elsütni azt a patront, hogy a bejegyzés végére biggyesztem a szívfacsart. Ugyanezért a címke csak „emlék” és nem „bánat”.

Akkor tehát most, az elején jelzem, hogy ma hét éve, hogy meghalt az apám. De, hadd hangsúlyozzam, az évforduló csak ürügy a visszaemlékezésre, mint ahogy – amennyiben olajozottan működnek a dolgok – a születésnap is csak alkalom, hogy a felköszöntéssel-ajándékkal kimutassuk amúgy konstans szeretetünket a másik iránt.

Az első utazás nagy valószínűséggel tízéves koromban történt, mindenesetre alsós voltam. Poroszlóra mentünk, apám meg én. Elvitt, hogy lássam a szülőfaluját.

Próbálom belőni legalább az évszakot: kora ősz lehetett, mert már iskolaidő volt (ez lejjebb igazolást nyer), de még nyárias időjárási viszonyok uralkodtak (ez is).

Hogy anyám miért nem jött velünk, nem tudom, nem volt különösebb oka rá, hogy otthon maradjon, igaz, arra sem, hogy velünk tartson, lévén születésétől pesti (aki nem érzi magát komfortosan ott, ahol kútról veszik a vizet, meg ahol magasra polcolt ágyon kell aludnia), míg apám, mint a fentiekből kiderülhetett, falusi gyerek volt.

Apám – utólag úgy képzelem – azt gondolta, méltó partner leszek az ő nosztalgiautazására, amiben tévedett, mert végül is gyerekfejjel mi a csudát kezdtem volna néhány házzal és utcával, ami az én fejemben csereszabatos volt egy rakás másik házzal és utcával, de amelyek az ő számára kőkeményen nem voltak csereszabatosak más házakkal és utcákkal. Ez, persze, így nem is igaz, hiszen ez előtt az utazás előtt nemigen voltam falun, Poroszló tehát igenis hathatott rám az újdonság erejével, csak hát, ebben a hatásban az apám személye véletlenszerű volt. Ez így felért egy iskolai skanzenlátogatással; persze, azért mégiscsak volt benne valami személyes. Sőt, nagyon is volt, csak talán nem úgy, ahogy apám szerette volna.

A megérkezés számomra nem volt szerencsés. Esős időben szálltunk le a vonatról, és a gyalogutakat, járdákat ellepték a giliszták. Apám figyelmeztetett, hogy ne lépjek rájuk. Onnantól kezdve a szállásunkig lábujjhegyen lépkedtem, nehogy rájuk lépjek, a végén már fájt a bokám. Apám nem vett észre az egész kínos igyekezetből semmit.

A szállás valami ismerős, mármint régi ismerős háza lehetett, apám nyilván lelevelezte, hogy oda mennénk, bár akkor nem gondoltam vele, honnan is ez a szállás. Rábíztam magam apámra, és kész.

Az újdonság erejével hatott az is, hogy faluhelyen mindenki köszön mindenkinek. Nekem, aki amúgy is hadilábon álltam a köszönéssel, igencsak szokatlan volt a minden portáról hallható „jó napot kívánok”.

A többi benyomásom nagyjából egyenbenyomás volt. A szokatlan tájnyelvi fordulatok, a szokatlanul magasra fölpolcolt ágynemű, az éjszaka szokatlanul nagy csend és sötétség, a szokatlanul sok tojásból sütött rántotta reggelire. Gémeskút. Tehenek. Öreg bácsi, aki a színben alszik, miközben legyek mászkálnak a talpán, hát hogyhogy nem ébred föl erre?

Emlékszem rá, az első este (de talán nem is volt második) elkísértem egy nénit a tejbegyűjtőbe, ahol mindenféle izgalmas szerkezetet lehetett látni. Többek között valami furcsa készséget, amibe fölülről kellett beönteni a tejet, ami aztán egy sor, általam forgásban lévőnek látott hengeren folyt alá. És a langyos tej szaga, hmmmm… Nevezett (pontosabban, meg nem nevezett) néni hívta föl a figyelmemet a távoli szárazvillámra, hogy ilyenkor ez minden este látható. (Innen gondolom, hogy nem lehettünk még nagyon benne az őszben.)

Másnap apámmal lejártuk apám régi ismerőseit, akik szükségképpen idős emberek voltak. Ezeken a helyeken mindig volt egy-két macska, és itt éltem át először és eddig utoljára, hogy az ölembe vett macska visszasimogat.

Aztán vonatra szálltunk. Útközben eleredt az eső, és kisütött a nap. A legközelebbi rajzórán ennek az élménynek a hatására készült Naplemente szivárvánnyal c. festményem, mely közelebbről meg nem határozott tájat ábrázolt lemenő nappal, szivárvánnyal és lecsicsonkázó esőcseppekkel a vonatablakon. (Anna néni vélhetőleg giccses elemek gyűjteményét látta benne, pedig hát a művet sajátélmény hívta életre.)

Azt hiszem, apámnak csalódás volt a kirándulás. Meg akarta velem osztani az emlékeit, amivel szükségképpen kudarcot vallott, bár én Poroszlón jól éreztem magam.

A másik olyan utazásra, amelyen ketten vettünk részt, 1977-ben, közvetlenül az érettségim előtt került sor. Akkor Drezdába utaztunk, neki valami könyvkiadós ügye vagy mi miatt, már nem emlékszem. Arra sem, hogy anyám miért nem jött velünk.

Drezdában is magánházban laktunk, valami néni lakásában, aki úgy nézett ki, mint egy igazi, német nagymama (nahát, tényleg?), és talán már nagymama is volt, de tudjátok, az a fajta, aki már akkor is nagymamának néz ki, amikor még nem az.

Egyébként a lakásban valamit elszúrtam a zárral. Üzemszerűen használtam ugyan, de a zár hibás volt, így a végén lakatost kellett hívni. Apám korholt egy sort, de valahogy az egészben benne volt a megértés, úgy értem, verbálisan az, hogy édes fiam, mi a csudának kellett piszkálnod azt a zárat, nonverbálisan viszont, hogy oké, látom, nem tehetsz róla. Most, innen nézve ezt érzem a poroszlói gilisztás szorongásom feloldásának. Egyébként furcsa volt, hogy a nagy tömbházak belső udvara milyen tök sötét (mint Poroszlón), pedig Pesten mindig volt valami beszüremlő fény. (Amúgy nem volt teljes a sötét, egy-egy ablakban ott fluoreszkált valami olyan lila derengés, amit itthon akváriumokban, illetve a húspultnál lehet látni.)

Apám talált egy bibliát, abból fordított nekem. Máté evangéliumából idézett, ami az ő gyári beállításai alapján furcsa választás volt, de azt hiszem, a szöveg a maga szépségével mint irodalmi szöveg fogta meg.

És napközben? Erre nem igazán emlékszem. Mert oké, jártuk a várost. Többször bementünk valamelyik múzeumba. Emlékszem, nagy felfedezésünk volt Otto Nagel.

El-elsétáltunk a pályaudvarhoz, olvasgattuk (apám olvasta, én néztem) a fényújságot. Nevettünk a magyarokon, akiknek az öltözetéről már messze lerítt, hogy magyarok (talán furcsán hangzik, de az NDK-sok nagyon igényesen öltöztek), de legkésőbb, ha németül megszólaltak (már aki), rögtön lebuktak. Még a csehek, lengyelek sem tudták úgy kerékbe törni a német kiejtést, mint a magyarok. Egyébként ott tapasztaltam először, hogy a nők visszamosolyognak. (Mélységi dramaturgiára vadászóknak: ez lehet a poroszlói visszasimogató macska ikertörténete.)

Hogy aztán voltam-e egyedül? Már nem emlékszem. Kellett, hogy legyek, hiszen apám, mint mondom, valami hivatalos ügyben, műfordítóként vagy szerkesztőként utazott Drezdába.

A nap végén mindig beültünk valami helyre a pályaudvar közelében. (A mellékelt kép csalóka, mert akkor a pályaudvar kimondottan sötét hely volt.)

Apám megpróbálkozott, hogy átadja nyelvtudását, pl. hogy ott egy automata, látom?, és a Süsswaren felirat édességet jelent. (Végül is németül nem apámtól tanultam meg. Ha tanulni kellett tőle [mert megpróbálkozott vele], nyomasztott a nyelvtudása. Ha külföldön voltunk, óriási biztonsággal töltött el.) Szóval, beültünk, apám megivott egy pohár sört. Ott meg a németeken lehetett nevetni, ahogy a házaspárok letelepszenek egy-egy asztalhoz, fogy a sör, jóval több, mint egy pohárnyi, és a végén Papi föláll, kimegy a vécére – Pipi machen —, míg Mutti türelmesen várja az asztalnál, és hogy kivétel nélkül minden házaspár így csinálja, szinte rituálisan.

Aztán elsétáltunk a szállásunkra, elmentünk egy zümmögő fémdoboz mellett, amire rá volt írva, hogy Öffentliche Beleuchtung, és apám megkérdezte, hogy szerintem mit jelent, mondtam, nem tudom, mondta, a Beleuchtung világítás, az öffentliche meg nyilvános, na, akkor? És büszke volt rám, hogy nem nyilvános világítást mondtam, hanem összehoztam, hogy közvilágítás.

Ahogy így visszaemlékszem, semmi extra nem történt, nem éltünk át különleges helyzeteket. Egyszerűen csak kellemesen eltöltöttük az időt, és ennél többre nem is igen van szükség két ember között, akik szeretik egymást.

Neki még valami dolga volt Prágában, úgyhogy ő ott leszállt a vonatról, én meg utaztam haza, és vittem magammal a nadrágot, amit anyám kért, hogy vegyen meg neki. (Mondom, öltözködés terén a németek igényesebbek voltak.)

Otthon anyám, mikor kibontotta a csomagot, elkezdte hevesen szidalmazni apámat, amiért persze, hogy nem olyan nadrágot vásárolt, amilyenre anyám gondolt. Én meg csak visszafogottan keltem apám védelmére, éppen, mert óriási érzelmi tartalékaim voltak. Pattoghatsz, amennyit akarsz, gondoltam, mi most magunk voltunk Drezdában, mint két jóbarát, ezt már nem lehet tőlünk elvenni.

* * *

Ha már megemlékezés. Ideteszek egy fényképet apámról, úgy húszéves korából. Ezt a leckekönyvéből fotóztam ki. Szerintem elképesztően szexi (már bocsánat a stílustörésért), én soha nem voltam olyan jóképű, mint ő.

Kicsit csasztuska-szerű

  Egy Vezérhöz

– Rám a nép rajongva gondol.

Elszállt már minden önkontroll?

Azt hiszed, az ország hülye?

– Én magam vagyok a Haza.

Bányabáró apád füle!

Kakukkzárási pánik

Az „okos” mint rassz

Szeptember 10-én hangzott el a Bartókon, a 11 órai (népzenei) blokkban, valamivel pontosabban 11:27-kor:

„Hátul a cigány gyerekek verekednek, elöl meg az okosabbak ott nézik a táblát.”

Nem ez volt az egyetlen ilyen megnyilvánulás a műsorban (messze nem), bár persze, ügyesen föl volt puhítva ilyenekkel, mint „az egy másik kultúra” meg „nem kell rögtön a rosszat nézni bennük” stb.

Itt elegánsan el lehetne varrni, hogy no comment. Az eleganciától ezúttal eltekintek. Az a véleményem, hogy az a műsorvezető-szerkesztő, az a felelős szerkesztő, aki ilyeneket benne hagy az adásban, egy közszolgálati rádióban, az szíveskedjék eltakarodni a cirmos picsába!

Tegye föl a kezét,

aki úgy gondolja, hogy nem adhatok neki semmilyen utasítást.

Juli

Ennek a bejegyzésnek az egyetlen apropója, hogy most került a kezembe a mellékelt fénykép. A képről alig van információm, amikor készült, még nem volt automatikus dátumozás, én meg valamiért nem iktattam. Ami tudható, hogy első gépemmel, egy Ljubityellel (ínyenceknek: két fényaknás, 6 x 6-os) készült, mégpedig egy (talán balatoni) SZOT-üdülőben. Hogy mikor, arra már nem emlékszem, de szerintem nem lehettem több tízévesnél.

Zsenge korom nem jelentett akadályt, én már nagyon (értsd: NAGYON) fiatalon is eszméletlenül szerelmes tudtam lenni. Aktuálisan Juliba.

Az újabb generáció talán már nem tudja, milyen egy ilyen SZOT-üdülő, egyáltalán, mi az a SZOT. A betűszó feloldása: Szakszervezetek Országos Tanácsa. Akkoriban, persze, az, amit szakszervezetnek neveztek, minden volt, csak az nem, amit a szó jelent. Inkább a Pártnak afféle nyúlványa; öntudatos dolgozó – ha ideológiailag annyira éretlen volt, hogy a Pártba nem lépett be – a szakszervezetnek mindenképpen tagja volt. Ezt a hűséget aztán – többek között – ingyenes üdültetéssel jutalmazta a SZOT. A SZOT-üdülők, leszámítva az ideológiai hátteret, tényleg jók voltak. Kulturált körülmények közt pihenhettél, szórakozhattál, és a kaja végső soron ehető volt.  A hatvanas években meg kifejezetten jó volt a színvonal.

Mármost a főétkezések turnusokban mentek, mert a vendégek többen voltak, mintsem egyszerre elférjenek az étkezőben. Rendszerint két turnus követte egymást. Az étkezésre hívó szó kéziharang rázásából származott, szegényebb helyeken egy darab felfüggesztett vasúti sín ütlegeléséből. A kolompolásra, ha az érintett turnusba tartoztál, leszaladtál az étkezőbe, és helyet foglaltál az asztalodnál. Aztán jöttek a felszolgálók, és hozták a kaját, vitték az üres tányérokat.

Az egyik ilyen felszolgálóba azonnal beleszerettem. Hogy a szüleim mit szóltak ehhez, hát, nem nehéz kitalálni. Valószínűleg megmosolyogtak. Bár apám, aki – most már leírhatom – elég nagy kandúr lehetett, talán megelégedetten nyugtázta, hogy az alma nem esett messze a fájától. Anyám meg… de ez bonyolult dolog vele, most hagyjuk.

A lányról annyi kiderült, hogy Juli a neve. Vélhetőleg nyári munkán szenvedő vagy örömködő tanuló volt, talán még fiatalkorú, de húsznál biztosan nem több. Ha megnézzük a fényképet, nyilván a többség azt mondja, semmi különös. Nem csúnya, de nem is miss Balaton. Nekem akkor miss World volt.

 Szerelmem egyébként viszonzásra lelt (lehet, hogy apám szólt az érdekemben?), már a lehetőségekhez képest: az utolsó napokon már puszikat válthattunk (én nyilván lángoló arccal, ő nyilván nem túlságosan komolyan véve a dolgot).

Amennyire emlékszem, nem lehetett kifogás a munkáját illetően, egyszer valamelyik vendég mégis letolta. Láttam Julit, amint sírva rohan ki az étkezőből, én meg azzal az elszántsággal néztem körül, hogy aki Julit bántja, annak velem fog meggyűlni a baja, és ezt a bajmeggyűlést egy életre megemlegeti. Azért képzeljük el, amint egy jó, ha tízéves kis faszkalap a rettenthetetlen lovagot játssza.

Igazság szerint nemcsak a hepciáskodó vendégre voltam dühös (persze, valami kopaszodó, pohos ürge volt), hanem amiatt is, hogy nem rohanhatok Juli után, nem simogathatom a haját, nem puszilgathatom az arcát, pedig egy síró lány megvigasztalása csodás lehetőség a magamfajta rettenthetetlen lovagnak (vagy az akkori viszonyok közt cowboynak, szuper detektívnek?, már nem tudom). De ez föl sem merült, mert tuti, hogy nem engedték volna.

Aztán letelt az idő, csomagolni és menni kellett. Juli odaállt, hogy lefényképezzem (nyilván megint apám intézkedett), és ennyi. Úgy emlékszem, nevet, címet nem cseréltünk.

És most? Bőven nagymama lehet, talán még dédmama is. Mit csinált aktív éveiben? Magyarországon él? Él még egyáltalán? Emlékszik a nyári munkáira? Eszébe jut olykor az az alsós kis köcsög az üdülőből?

Torschlusspanik and the Silky Hair

Itt eredetileg más bejegyzés állt volna. Elmélkedés a kapuzárási pánikról, az általa generált problémák hatékony avagy kontraproduktív megoldásairól, a kisebb csodáról, mely megkönnyíti a buszon az ismerkedést.

Csakhogy az elmúlt két hétben valami furaság volt a levegőben, a környezetemben mindenki feszült, ingerült volt, és a semmitmondóan, mégis kissé hazugul „lelki kapcsolatnak” nevezett barátságaim egymás után dőltek be. (Persze, az is lehet, hogy az autópályán mindenki szembe jön.) Erre az állapotra a koronát… nem is, inkább arról a keresztvizet az utolsó eset szedte le, amikor egy kétértelmű… nem is, mert nagyon is egyértelmű, bár nyomatékosan viccnek szánt mondatommal – vélhetőleg – sikerült alaposan elszúrnom a „lelki kapcsolatot”.

Ennyi kudarcélmény után úgy gondoltam, itt az ideje egy kis pihenésnek. Szép dolog az ún. élet szeretete, de ha erőltetem, az egyszerre szánalmas és nevetséges. Lazítsunk.

Igen ám, de hátra volt még egy megbeszélt program, amit nem láttam indokoltnak lemondani. A következő történet főszereplői ismét Selymes Hajú (S.) és Deresedő Hajú (D.); aki unja, várja meg a következő bejegyzést.

D. tehát a Város felé autókázik. Nem oda, ahol S. lakik, hanem ahol először találkoztak. Félúton járhat, amikor beborul az ég, és egy gyenge hidegfront homlokfelületén zivatar alakul ki. Ez vicces, mert ha D. megérkezik valahova, ott elég gyakran elromlik az idő, S. cikizi is miatta rendesen. Igen ám, de a zivatar éppen akkorra adja ki az erejét, amikor D. megérkezik a Városba, és ahogy kisüt a lemenő Nap, egészen varázsos fényekkel festi tele a Várost. Látod, fejlődöm, mondja a megérkező S.-nek, aki veszi a lapot.

És most hova menjenek? S. valami kollegiális találkozóról jön, minden, csak nem éhes, és D. sem különösebben. Elhatározzák, hogy beülnek oda, ahova az első találkozás alkalmával ültek be. S. azt mondja, üljenek be az ő autójába, azzal odamehetnek. D. kimutat az autóból az égre, hogy nézd csak, mire S. megállapítja, hogy nagyszerű, még szivárványunk is van.

A Beülős Hely és környéke most is úgy néz ki, mintha díszlet volna az egész. A két főszereplő leül, talán éppen ahhoz az asztalhoz, amelyhez első ízben ültek. Gyümölcstea, alkoholmentes sör. És ragyogóan csorranó beszélgetés, egy-egy kiszólással, hogy azért tényleg nem mindennapiak a fények.

D. lassacskán a program folytatásán töri a fejét, amikor beleszalad abba, amit a pszichológiai szakma kognitív torzításnak nevez. Azt veszi ugyanis a fejébe, hogy S. talán azért autóztatta őt a meeting pointtól a Beülős Helyig (ami egész picike távolság), mert aztán majd nem akar sétálni. D. teljes őszinteséget kérve fölfirtatja a dolgot, mire S. kedvesen biztosítja D.-t, hogy hülye (mármint D.); egyszerűen rondának találja (mármint S.) azt a nevezett útszakaszt. D. megnyugszik, és gondolatban összevigyorog az imént belinkelt blog szerzőjével.

Annak a bizonyos első találkozásnak a leírásában központi szerepet kapott az idő megállásának érzete. Ez tulajdonképpen most is így lehetne, csak az az intervallum, amelyre a randi esik, elég mozgalmas ebből a szempontból. Rövidebben szólva, beesteledik. Kezdődhet a séta.

D. erősen latolgatja, mi az, ami ezen az estén megtörténhet. Az nyilvánvaló – és tiszteletre méltó –, hogy S.-nél nem lehet ajtóstul rontani a házba. Úgyhogy D. egyelőre csak annyit tervez, hogy megfogja S. kezét. Ennek – D. szerint – lehet esélye a többes szám első személyű birtokosraggal kimondott szivárványunk szó, és az után, hogy S. behívja D.-t a közeli játszótérre hintázni.

Végül is butácska dolog történik, S. először vonakodik odaadni a kezét, akkor D. megjelöl egy néhány méteres útszakaszt, hogy addig, amire S. hajlandó is, és amikor vége az útszakasznak, elmagyarázza, hogy a jóhíre forog kockán, ha itt (ahol azért sokan ismerik) meglátják kézen fogva sétálni valakivel, aki nem a… szóval, értjük. D. nagyvonalúan visszagyömöszöli magába a kérdést, hogy pusztán a séta vagy a hintázás nem kompromittáló-e. És különben is, S. megtehette volna, hogy úgy, ahogy van, megtagadja, hogy átengedje a kezét, na, akkor mit akarunk.

Folytatódik a séta. Csillagnézéssel meg a Város díszletesebb részeinek bebarangolásával. Félhomályos utcák, barátságos fények az ablakokból (olykor egy fa lombkoronáján átszűrve), miegymás. Aztán egyszerre csak ott találják magukat a vásári forgatagban, vélhetőleg valami a’gusztus’szadiki rendezvénysorozat kapcsán. A sokaságban D. szívesen fogná megint S. kezét (hogy el ne veszítsék egymást), de hát éppen a sokaságban van a sok potenciális ismerős, ez, ugye, logikus. Aztán D. fölajánlja, hogy vesz S.-nek valami apró tárgyat emlékül, de S. nem kéri. D. igyekszik ezúttal nem áldozatául esni a kognitív torzításnak, és úgy dönt, S.-nek valamiért ebben a pillanatban nem hiányzik, hogy ajándékot kapjon, és a dolog ennél sem többet, sem kevesebbet nem jelent. (Újabb vigyor a pszicho-blog szerzőjének.)

A vásári csillogás közben sem hagyja el D.-t a maradék józan esze. Tudja – saját bőrén megtanulva –, hogy más dolog valakivel egy ilyen többszörösen varázsos nyárestében sétálni, és más együtt is lakni vele. Ez a tudás azonban nem rontja el a kedvét, egyszerűen élvezi a pillanatot, és reméli, S. is jól érzi magát. Amúgy a séta a vásározást otthagyva is folytatódik; komoly beszélgetések váltakoznak az idétlenség határát súroló évődésekkel. Ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Aztán lassan eljön a búcsú ideje. Beülnek S. kocsijába, elfurikáznak a meeting pointig. D. úgy dönt, elköszönéskor nem próbálja meg megcsókolni S.-t, és ez vélhetőleg jó döntés. Ez az este így volt szép és teljes.

Jó húsz perc múlva fölér a „birtokra”. Azon gondolkozik, lesznek-e most is szentjánosbogarak, mint a múltkor. De nem, ezúttal akusztikus élményben van része: egy tücsökkórus noktürnjében.

Klára-napra

Kicsit Faludy-utánérzés-gyanús, de sebaj.

Hogy mi vagyok? Ragyogó farsangnak halk trubadúrja,

az, aki lantot ver (s pendül annak buta húrja),

élettől ittasult, szerelmes kókler.

Fellegen átsuhanó boldog-szomorú, kék árnykép,

az, ki a tündérnek könyörög két szóval: várj még!

Fogadj el így – vagy küldj utamra – ó, Claire!

Amikor becsap a villám

Józsi bácsi halálára

Valamelyik távol-keleti vallás/filozófia, talán épp a buddhizmus szerint az ember azért boldogtalan, mert változó dolgokat szeretne állandónak tudni, és persze, hiába. Ezt hétköznapi szinten mindannyian megtapasztaljuk, amikor egy megszokott villamoskocsit új típus vált föl, amikor eltűnnek a meghitt kis tejivók, mozik stb. (Gyanítom, hogy minden vallás is ilyen szükségletet elégít ki: legyen valami állandó, amibe kapaszkodni lehet. De ennek taglalása messzire vezetne.)

Természetesen személyt is ki lehet nevezni állandónak, akinek elvesztését aztán fokozottan nem értjük, nem akarjuk érteni. (Lázár Ervin szépen áthidalja a problémát Nagyapa meg a csillagok című meséjében.)

Amikor gyerekkori barátom hívására elkezdtem a Zala megyei V.-be járni, izgalmas és szerethető világ tárult föl előttem. Kezdetben úgy tetszett, V. egy a temérdek falu közül, ám elég hamar kinőtte magát afféle darab megmaradt édenkertté. Az volt a benyomásom, V.-ben megállt az idő. Ez sokáig így is maradt. Budapest egyre lármásabb és szűkebb lett, V.-ben a legbrutálisabb hanghatás az volt, amikor éjjelente olajoshordók kivágott és felfüggesztett fenekét kongatták a vaddisznók elriasztására. (Mára, amikor már minden kertészkedő holmi benzinmotorral megy, alaposan kitolódott a csendküszöb.) A táj olyan gyönyörű és nyugalmas, hogy mindegy, milyen idő van, jó ott lenni.

Jakócs Józsi bácsi volt az első v.-i, akit megismertem, pontosabban, az első v.-i, akit otthonában ismertem meg. Mármint szülőfalujában, mert az „otthon” kifejezés sokkal inkább a hegyen lévő borospincét takarta, mintsem a lakóházat a faluban. Józsi bácsival hamar jóban lettünk, azt csak a nagy korkülönbség és a találkozások ritka volta miatt nem mondom, hogy barátok voltunk.

Számomra ő testesítette meg a bölcs parasztember archetípusát, akitől ezernyi dolgot lehet tanulni. Afféle Matula bácsi. Ámbár külsőre nem. Matula szikár, vékony férfi, Józsi bácsi pedig testes, legömbölyített élekkel határolt, Kállai Ferencre emlékeztető, mosolygós arcú, mackós bácsi volt.

Ha V.-re mentem, mindig meglátogattam, ahogy mondom, rendszerint kint, a hegyen, ilyenkor hosszú beszélgetéseket csaptunk, természetesen sosem száraz torokkal. Kellemes volt az olyan tájnyelvi fordulatokat hallani, mint lappancs meleg (kánikula), ez jó nagyot csettent (a közelben lecsapó villámra), holnap permetölök (permetezek), delovári (Delaware; szőlőfajta) és így tovább. Apránkint megismertem a gyerekeit is meg a feleségét, Tera nénit.

Aztán rendszeressé vált, hogy megyek segíteni a szüretben. Később, mikor megvásároltam a „birtokot”, akkor már nálam kezdtük a szüretet. Merthogy a „birtok” szőlő volt. Én azt mondtam:

– Józsi bácsi, én a szőlőhöz nem értek, meg időm sincs vele foglalkozni. Műveld meg, és tiéd a termés.

Így is lett. Én azután is mindig segítettem a szüretben, és nem tudtam úgy bort hazavinni, hogy Józsi bácsi pénzt fogadott volna el érte. Itt jegyzem meg, hogy V.-n sok helyen megkínáltak borral, de eddig még mindig a Józsi bácsié volt a legjobb.

Szóval, az évek során fölépült az imázs: én megöregedhetem, a végén meg is halhatok, de Józsi bácsi mindig ott szorgoskodik a pincéjében, és miután a szögre akasztotta az óriási, sárgarézzel megforrasztott pincekulcsot, azt mondja, hogy elsőben is igyunk egyet, és akkor leülünk a hordó-, kenyér- és szalonnaillatban, és tényleg iszunk, és csak mesél, mesél (bőven volt miről).

Az első kis tű döfését akkor éreztem, amikor egyszer csak azt mondta, Szőrfülű, már nem győzzük erővel, nem tudjuk megművelni a te szőlődet is. Pedig nem is volt olyan hű, de nagy. De ez még úgy-ahogy belefért. Aztán apránként a többi. Már nem mindennap megy ki a hegyre, csak olykor. Aztán olykor is csak, ha kocsival kiviszik meg vissza.

Ezek után a szőlőm nagy részét kivágattam, csak elvadult volna. De szüretelni azután is eljártam Józsi bácsiékhoz. Józsi bácsi pedig főnökből lassan tiszteletbeli főnökké minősült vissza, afféle díszdoktorrá. Vagy mint egy európai királyságban a király. Még később már az sem.

Most nyáron pedig azzal kellett szembesülnöm, hogy elég volt, befejezte, befordult a falnak. Mint akiből kifogy az elem. Hiába, Szőrfülű, lejárt az idő, mondta. Már ki sem kelt az ágyából, és a szobában halálszag érződött.

Szombaton (tegnapelőtt) kaptam a hírt, hogy meghalt. Ez, ugye, minden volt, csak nem váratlan. Éppen ezért olyan nagyon nem is vágott földhöz. Csak hát, a gyásznak van egy retardált eleme is. Az, hogy valaki meghalt, nagyot üt, de valahogy beleszuszakolható abba a nulla információértékű bölcsességbe, hogy hát ez az élet rendje. Az, hogy valaki nincs többé, tompább, de súlyosabb és tartósabb fájdalom.

V.-n nyilván idén is lesz szüret, ráadásul ígéretes a termés. Idén először nagyon más lesz, mint eddig. Az lesz benne a szívszorító, hogy mindenki tudja, miért más, de senki nem tud mit kezdeni ezzel a tudásával.