Fekete György most sokaknál
kivágta a biztosítékot, és úgy gondolom, indokoltan. A felháborodás részint
legutóbbi megnyilvánulásainak szól, részint – ezektől nem függetlenül –
pártállami múltjának. De mintha a köztudatból kiesett volna egy, a két időszak
határán elkövetett akciója.
Ez 1990 nyarán történt, amikor
felszínre tört a Hungaroton által mellőzött művészek sértettsége. Ezek a
művészek (szerzők, előadók) egytől egyig tudni vélték, hogy mellőzésüknek
politikai vagy csak afféle urambátyám
oka van, nem pedig az, hogy kellő tehetség híján nem piacképesek. Súgtak is az
akkori kulturális miniszternek, Andrásfalvy Bertalannak, hogy most már ideje
változtatni.
És lőn, a vezérigazgatót, Bors
Jenőt eltávolították, helyébe egy muzsikust, Ella Istvánt nevezték ki. Sokat
rontott a helyzeten, hogy ez néhány hónappal, talán néhány héttel egy, az
EMI-jal való szerződés megkötése előtt történt. A Hungaroton akkoriban már nem
volt olyan erős gazdaságilag, hogy ne jött volna jól az EMI alvállalkozójává
válnia. De a nemzetieknek fontosabb volt a nemzeti identitás megőrzése, mint a
talpon maradás. És azt ők is jól tudták, hogy az EMI nem tekint akárkit tárgyalópartnernek.
Amikor látták, hogy a
borstalanított üzem lassan bedől, akkor – a látszat kedvéért vagy valódi
tűzoltási szándékkal – megpróbálkoztak az EMI-nál. Meghívták Rotelli urat (EMI-al-főmókus)
Magyarországra, elvitték Visegrádra, megvacsoráztatták. Rotelli úr kortyolt az
ásványvízből, az asztalkendővel megtörölte száját, majd így szólt:
–
Magukkal nem!
Ennyiben is maradtak, Rotelli úr
hazautazott, a Hungaroton csődbe ment, egy rakás ember az utcára került.
Ráadásul a sértett művészek is hoppon maradtak, kivéve azt a néhány
szerencsést, akinek a felvételeit még lendületből kiadták.
Na, ennek az egésznek volt
technikai lebonyolítója Fekete György.
