Hatalmas lúdtalp,

utálom, de együtt kell élnem vele. De az együttélés nem elég, foglalkoznom is kell vele. A betétem elavult, ki kell cseréltetni. Ehhez kell beutaló az ortopédiára (a háziorvostól), és majd az ortopédus felírja a betétet. (Illetve ajánlást tesz rá, ld. a legutolsó mondatot.) Odáig, hogy az ortopédiára időpontot kapjak, minden simán ment. (Csak én nem mentem simán, mert lúdtalpas vagyok; nem tudom, említettem-e már.) Az időpont tegnap 14:10.
Időre odaértem, betegirányító, TAJ-kártya, rendben, menjek ide és ide (másik épület). A másik épületben hatalmas tömeg, hogy fogják itt az időpontot tartani? (Spoiler: sehogy.) Az összes ajtóra – az egy Ultrahangos vizsgáló kivételével – Reumatológia volt kiírva. Valamelyik ajtó nyílt, kijött egy rendkívül csúnya asszisztensnő, akit megkérdeztem, hogy melyik ajtónál várjak, ha ortopédiai beutalóm van.
– Itt, ennél, amint az (– epésen –) ki is van írva.
– Ja, tényleg, bocsánat.
Mert az ajtó mellett, a falon csakugyan ott volt, hogy Dr. Ez-és-ez, ortopédiai szakember. (Mint a kondíciók listájában az apróbetűs záradékok.) Azzal együtt kezdtem fölforrni, mert az epés appendix semmi új információt nem hordozott, viszont általa el lehetett sütni egy kioktató hangú kiszólást. És szépen turbóztam az agyam, aminek a végén (nem az agyam, a turbózás végén) már ott tartottam, hogy bocs, de a pénzemért lehetek én akármilyen hülye is.
Amúgy volt időm turbózkodni, mert elég lassan haladtunk, ráadásul néhány pimasz sikerrel alkalmazta a „kérem szépen, én csak szeretnék valamit megkérdezni” mottójú életkönnyítést. Kb. ötven perc várakozás után bekerültem az ortopédus orvoshoz, aki szakszerűen és gyorsan ellátott. Ezt gúny és él nélkül mondom, de azért volt a dolognak egyfajta megnyugtató, már-már terápiás hangulata.
– Mutassa a lábát!
Mutatom.
– Ejha!
Megkaptam az ajánlást (új) lúdtalpbetétre. Búcsúzáskor még odaszóltam a kis csúfságnak, hogy elnézést, amiért kérdeztem, de ha a legtöbb ajtóra Reumatológia van kiírva, akkor talán életszerű az érdeklődésem. Semmi baj, felelte amaz, rám se pillantva, így fordítva szemrehányásomat meghunyászkodásra. Ügyes.
Ezek után vissza a betegirányítós épületbe, ott van egy gyógyászati segédeszközöket forgalmazó káefté vagy mi. Kopogok, benyitok, kis türelmet, rögtön. Egy idő múlva kijött az előző kuncsaft, de nem szóltak, hogy akkor tessék. Majd kopogott és bement egy nő, aki utánam érkezett. Erre már bekéretőztem, hogy csókolom, én is ide várok. Persze, persze, legyek egy kis türelemmel. Végül kijött a nő, elnézést kért (tényleg nem tudhatta, hogy én hova várok), bemehettem, mintát vettek, nagyszerű.
A lehetőségek. A meglévő betétet (ez fémből van) javítják-kalapálják fel, illetve helyre, 800 forint. Csinálnak újat fémből, ötezer-valamennyiért. Csinálnak újat üvegszálas műanyagból hétezer-valamennyiért. Ez utóbbiról tudni kell, hogy sokkal hamarabb tönkremegy, mint a fém. Nem tűnik élelmes üzletpolitikának ezt forgalmazni, de hát ők tudják. Az első két verziót választottam.
Kb. fél négykor szabadultam. Megjegyzem, a betét nem vényköteles. Lehet, hogy rögtön a betéteseknél is kezdhettem volna.