Én olyan szerencsétlen vagyok!

A címben foglaltat olyankor mondjuk (rendszerint siránkozó hangon), amikor szerencsétlen állapotunknak magunk vagyunk az oka. A kellemetlenség saját balfácánságunk eredménye, ehetjük, amit főztünk.

De mi van, ha a főzt ehetetlen?

Már a nyáron látszott, hogy a „birtokon” rekordmennyiségű termés várható szilvából. Ez annál is megbecsülendőbb, mert ez az év nem nagyon kedvezett zöldségnek-gyümölcsnek. Az elmúlt hétvégén oda is utaztam, és egy jókora vödörnyi szilvát összeszedtem. Itt szeretném jelezni, hogy a friss, nyers szilvánál jobban szeretem az aszaltat vagy a lekvárt. Ennek lehet szimplán kulináris oka, de az is elképzelhető, hogy mélylélektani magyarázata van (begyűjtő-tároló-fölhalmozó természet, hörcsög típus), de ez most mellékes.

Jókora vödörnyi szilvát nem tudok megaszalni, napon sem, hát még, ha nem is süt a nap. Úgyhogy lekvárfőzés. Ínyenc módjára álltam neki: kevés ecet az edény aljára, és nem túl nagy láng alá. Csak hétfőn jutottam hozzá, hogy elkezdjem, de estig nem készült el, kedden és szerdán meg délutános voltam, nem tudtam foglalkozni vele. Így többször alámelegítetem, nehogy erjedni kezdjen. Nem baj, majd annál zamatosabb, nemesebb lesz. Végre tegnap a holmi kezdett lekvárállagot ölteni az ötliteres (de lehet, hogy nagyobb) lábosban. Most pedig megkoronázzuk a műveletet, cukrot szórunk rá. Szórtam is, nem sajnáltam (bár igyekeztem el sem túlozni). Szépen, alaposan megkavartam. Aztán megkóstoltam, kell-e még bele.

A cukor nem cukor volt. Hanem só.

Nem tudom, a kedves Olvasónak volt-e dolga sós lekvárral, mindenesetre ez a termék nem harmonizál ízbeli elvárásaimmal, sem családtagjaiméival. Önthettem ki az egészet azon melegében. De hát, aki hülye, és nem nézi meg, mit szór az ételbe, az megérdemli.

Most, ha optimista vagyok, két lehetőséget látok. Egy: a jövő hét végén, amikor szüretre megyek, még találok egy újabb vödörnyit. Kettő: várnom kell egy évet, melyhez jó egészséget kívánok magamnak is, a szilvafáknak is.