Mert nem megy: valahogy nem maradnak meg nálunk az állatok, illetve alig marad belőlük. Egy nagy rakás macskánk már elhullott (vagy eltűnt), a három kis pele sem élte túl a hazaszállítást. Szóval, nem tudom.
Macskaügyben már azt hittem, belefásultam. Az elsőt megsiratod, a második-harmadik-negyediket megkönnyezed, aztán már csak ásod a sírokat.
De kiderült, nem így van. Az a kis, vörös kölyök egészen hozzánk szelídült. Nem lehetett lerakni az ölünkből, és dumált, folyton dumált. Meg összedugta velem az orrát. Péntek este bevittem magamhoz az ágyba. Nem szokásom, de fázott, és amúgy is nagyon sovány. (Volt.) Aztán szombaton egész rapid módon leromlott. Délelőtt rohanás (egy ismeretlen) állatorvoshoz. Két injekció, velünk adott gyógyszer, ezt és ezt kell csinálnunk. De ne reménykedjünk nagyon, ez az ún. macskainfluenza, ami nagy százalékban elviszi az állatot.
Kismacskát hazavittük, onnantól már csak a kimúlásához tudtam asszisztálni. Meg a légypetéket letörölni az arcáról. Aztán a temetés.
És a gyászmunka. Amit akkor is el kell végezni, ha a veszteség „csak” egy macska. És fölidézni a korábbi veszteségeket. A macskák után az embereket. Például Kati barátnőmet. És a többit. Vasárnap begyűjteni még egy halálhírt.
A szeretkezés ilyenkor nem oldja a bánatot, csak megédesíti.
Egyébként meg – bár az emlékezés szempontjából nekem közömbös a konkrét dátum – ma, 20-án van hat éve, hogy meghalt az apám.
a macskainfluenzát szérszórják az udvarban és sajnos a következő macska is elkapja. várj egy kicsit a következő cicával, vagy oltasd be (asszem 3e huf).
VálaszTörlésNálunk is fogyóeszköz a cica, főleg azért, mert a főút mellett lakunk. Remélem lesz egy strapabíró macskád nemsokára :)
Köszi az együttérző sorokat.
VálaszTörlésÚgy fest, a mostani garnitúra ellenállóbb.