Tüntetés

Tegnap én is ott voltam a tüntetésen a Szabad sajtó útján. Olyan igazi, szép, szívet melengető tüntetés volt, valódi márciusban. 

Kicsit részletesebben: szép tüntetés volt, igen gyenge szónokokkal. Ráadásul mindenki nagyjából ugyanazt mondta el. Ami már-már unalmasba fordult, amikor a kiváló lengyel újságíró szavait még tolmácsolni is kellett.

Persze, mondhatjuk (és magam is vallom), hogy ha alapvető jogokról van szó, akkor a mondanivalót nem lehet elégszer elismételni. Továbbá, amikor a tenyérbemászó butaság és hatalmi arrogancia ül tort, akkor – szükségképpen – a rájuk adott válasz sem lehet túl okos.

Hogy konkrétummal is előálljak, ha Fanyarország miniszterelnöke olyant bír mondani, hogy 1848-ban Bécs zsarnoksága alól szabadultunk, deellenbenezzelszemben ma meg Brüsszel akar diktálni nekünk, akkor talán nem lövünk bakot, ha tenyérbemászó butaságról és hatalmi arroganciáról beszélünk. NB. a miniszterelnököt (vagy librettistáját) valamelyik tanácsadó figyelmeztethette volna, hogy a Habsburg-monarchia részének lenni nem volt népszavazás kérdése, ellentétben az EU-tagsággal. (Az meg különösen pikáns, ha a soros elnökséget ellátó ország kormányfőjeként beszélünk ilyen faszságokat.)

Szóval, kellett ez a tüntetés.

Voltak zenék is. Számomra ismeretlen zenekarok-énekesek léptek föl, aminek örültem, mert ez mutatja, hogy a fölvetődő problémák iránt az a korosztály sem közömbös, amelyik már beleszületett a rendszerváltásba. Mondjuk, én örültem volna, ha Koncz Zsuzsa és Bródy János is szerepel.

Aztán este a rádióban, a hírekben tízezres nagyságrendről beszéltek, és nem dőlt be a stúdió fala.