Olyan helyen, ahol a macska – hogy úgy mondjam – fogyóeszköz, az ember lassan belefásul a sok temetősdibe.
A hétvégi azonban váratlanul ért, nagyobbat ütött a szokásosnál. Az egyik legrégebbi barátunk, Lufi kandúr távozott. Pedig nagy túlélő volt, egy rakás betegséget, balesetet átvészelt. A nevét is innen kapta. Kölyökkorában elkapott valami kórt, amitől felpuffad a macskák hasa, nem isznak rendesen, és a végire valahogy kifakulnak. Orruk és talppárnáik rózsaszínből sárgára váltanak.
Lufi volt az egyetlen, aki – intenzív, bár tök laikus – kezelésem nyomán meggyógyult.
Ahogy mondom, nagy barát lett; ezek a lények nagyon honorálják a gondoskodást.
Aztán csütörtökön halljuk, hogy a padláson sír valaki. Fölmentem a padlásra, hogy megnézzem, miféle állat adja ezt a hangot. Lufi volt az. Először azt hittem, beszorult valahova, de nem. Kissé náthásan szedte a levegőt, de amúgy nem látszott betegnek. Gondoltam, rajta van a szerelmi késztetés, a sírása is olyan volt, mint amikor a kandúrok szerenádot adnak. Trubadúrnak neveztem, azt gondoltam, nagyon szellemesen. Aztán szombaton két lányom is fölment, hogy megnézzék, ott van-e, mert csütörtök óta nem jött le enni.
Aztán jelentették, hogy Lufi meghalt.
Megnéztem, viszonylag hirtelen érhette a halál, mert a szeme nyitva maradt. El nem tudom képzelni, mi történhetett vele, sok lehetőség adódik. Megehetett egy mérgezett patkányt, lenyelhetett valami szilánkos csontot, ami átfúrta a gyomrát, elfertőződhetett egy régi fejsebe, nem tudom. Egy állatorvos, ha felboncolta, biztosan többet megtud, de hát ezzel már nem foglalkoztunk, eltemettük Lufit annak rendje-módja szerint, fejfával.
:,-(
VálaszTörlés