Torschlusspanik and the Silky Hair

Itt eredetileg más bejegyzés állt volna. Elmélkedés a kapuzárási pánikról, az általa generált problémák hatékony avagy kontraproduktív megoldásairól, a kisebb csodáról, mely megkönnyíti a buszon az ismerkedést.

Csakhogy az elmúlt két hétben valami furaság volt a levegőben, a környezetemben mindenki feszült, ingerült volt, és a semmitmondóan, mégis kissé hazugul „lelki kapcsolatnak” nevezett barátságaim egymás után dőltek be. (Persze, az is lehet, hogy az autópályán mindenki szembe jön.) Erre az állapotra a koronát… nem is, inkább arról a keresztvizet az utolsó eset szedte le, amikor egy kétértelmű… nem is, mert nagyon is egyértelmű, bár nyomatékosan viccnek szánt mondatommal – vélhetőleg – sikerült alaposan elszúrnom a „lelki kapcsolatot”.

Ennyi kudarcélmény után úgy gondoltam, itt az ideje egy kis pihenésnek. Szép dolog az ún. élet szeretete, de ha erőltetem, az egyszerre szánalmas és nevetséges. Lazítsunk.

Igen ám, de hátra volt még egy megbeszélt program, amit nem láttam indokoltnak lemondani. A következő történet főszereplői ismét Selymes Hajú (S.) és Deresedő Hajú (D.); aki unja, várja meg a következő bejegyzést.

D. tehát a Város felé autókázik. Nem oda, ahol S. lakik, hanem ahol először találkoztak. Félúton járhat, amikor beborul az ég, és egy gyenge hidegfront homlokfelületén zivatar alakul ki. Ez vicces, mert ha D. megérkezik valahova, ott elég gyakran elromlik az idő, S. cikizi is miatta rendesen. Igen ám, de a zivatar éppen akkorra adja ki az erejét, amikor D. megérkezik a Városba, és ahogy kisüt a lemenő Nap, egészen varázsos fényekkel festi tele a Várost. Látod, fejlődöm, mondja a megérkező S.-nek, aki veszi a lapot.

És most hova menjenek? S. valami kollegiális találkozóról jön, minden, csak nem éhes, és D. sem különösebben. Elhatározzák, hogy beülnek oda, ahova az első találkozás alkalmával ültek be. S. azt mondja, üljenek be az ő autójába, azzal odamehetnek. D. kimutat az autóból az égre, hogy nézd csak, mire S. megállapítja, hogy nagyszerű, még szivárványunk is van.

A Beülős Hely és környéke most is úgy néz ki, mintha díszlet volna az egész. A két főszereplő leül, talán éppen ahhoz az asztalhoz, amelyhez első ízben ültek. Gyümölcstea, alkoholmentes sör. És ragyogóan csorranó beszélgetés, egy-egy kiszólással, hogy azért tényleg nem mindennapiak a fények.

D. lassacskán a program folytatásán töri a fejét, amikor beleszalad abba, amit a pszichológiai szakma kognitív torzításnak nevez. Azt veszi ugyanis a fejébe, hogy S. talán azért autóztatta őt a meeting pointtól a Beülős Helyig (ami egész picike távolság), mert aztán majd nem akar sétálni. D. teljes őszinteséget kérve fölfirtatja a dolgot, mire S. kedvesen biztosítja D.-t, hogy hülye (mármint D.); egyszerűen rondának találja (mármint S.) azt a nevezett útszakaszt. D. megnyugszik, és gondolatban összevigyorog az imént belinkelt blog szerzőjével.

Annak a bizonyos első találkozásnak a leírásában központi szerepet kapott az idő megállásának érzete. Ez tulajdonképpen most is így lehetne, csak az az intervallum, amelyre a randi esik, elég mozgalmas ebből a szempontból. Rövidebben szólva, beesteledik. Kezdődhet a séta.

D. erősen latolgatja, mi az, ami ezen az estén megtörténhet. Az nyilvánvaló – és tiszteletre méltó –, hogy S.-nél nem lehet ajtóstul rontani a házba. Úgyhogy D. egyelőre csak annyit tervez, hogy megfogja S. kezét. Ennek – D. szerint – lehet esélye a többes szám első személyű birtokosraggal kimondott szivárványunk szó, és az után, hogy S. behívja D.-t a közeli játszótérre hintázni.

Végül is butácska dolog történik, S. először vonakodik odaadni a kezét, akkor D. megjelöl egy néhány méteres útszakaszt, hogy addig, amire S. hajlandó is, és amikor vége az útszakasznak, elmagyarázza, hogy a jóhíre forog kockán, ha itt (ahol azért sokan ismerik) meglátják kézen fogva sétálni valakivel, aki nem a… szóval, értjük. D. nagyvonalúan visszagyömöszöli magába a kérdést, hogy pusztán a séta vagy a hintázás nem kompromittáló-e. És különben is, S. megtehette volna, hogy úgy, ahogy van, megtagadja, hogy átengedje a kezét, na, akkor mit akarunk.

Folytatódik a séta. Csillagnézéssel meg a Város díszletesebb részeinek bebarangolásával. Félhomályos utcák, barátságos fények az ablakokból (olykor egy fa lombkoronáján átszűrve), miegymás. Aztán egyszerre csak ott találják magukat a vásári forgatagban, vélhetőleg valami a’gusztus’szadiki rendezvénysorozat kapcsán. A sokaságban D. szívesen fogná megint S. kezét (hogy el ne veszítsék egymást), de hát éppen a sokaságban van a sok potenciális ismerős, ez, ugye, logikus. Aztán D. fölajánlja, hogy vesz S.-nek valami apró tárgyat emlékül, de S. nem kéri. D. igyekszik ezúttal nem áldozatául esni a kognitív torzításnak, és úgy dönt, S.-nek valamiért ebben a pillanatban nem hiányzik, hogy ajándékot kapjon, és a dolog ennél sem többet, sem kevesebbet nem jelent. (Újabb vigyor a pszicho-blog szerzőjének.)

A vásári csillogás közben sem hagyja el D.-t a maradék józan esze. Tudja – saját bőrén megtanulva –, hogy más dolog valakivel egy ilyen többszörösen varázsos nyárestében sétálni, és más együtt is lakni vele. Ez a tudás azonban nem rontja el a kedvét, egyszerűen élvezi a pillanatot, és reméli, S. is jól érzi magát. Amúgy a séta a vásározást otthagyva is folytatódik; komoly beszélgetések váltakoznak az idétlenség határát súroló évődésekkel. Ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Aztán lassan eljön a búcsú ideje. Beülnek S. kocsijába, elfurikáznak a meeting pointig. D. úgy dönt, elköszönéskor nem próbálja meg megcsókolni S.-t, és ez vélhetőleg jó döntés. Ez az este így volt szép és teljes.

Jó húsz perc múlva fölér a „birtokra”. Azon gondolkozik, lesznek-e most is szentjánosbogarak, mint a múltkor. De nem, ezúttal akusztikus élményben van része: egy tücsökkórus noktürnjében.