Józsi bácsi halálára

Valamelyik távol-keleti vallás/filozófia, talán épp a buddhizmus szerint az ember azért boldogtalan, mert változó dolgokat szeretne állandónak tudni, és persze, hiába. Ezt hétköznapi szinten mindannyian megtapasztaljuk, amikor egy megszokott villamoskocsit új típus vált föl, amikor eltűnnek a meghitt kis tejivók, mozik stb. (Gyanítom, hogy minden vallás is ilyen szükségletet elégít ki: legyen valami állandó, amibe kapaszkodni lehet. De ennek taglalása messzire vezetne.)

Természetesen személyt is ki lehet nevezni állandónak, akinek elvesztését aztán fokozottan nem értjük, nem akarjuk érteni. (Lázár Ervin szépen áthidalja a problémát Nagyapa meg a csillagok című meséjében.)

Amikor gyerekkori barátom hívására elkezdtem a Zala megyei V.-be járni, izgalmas és szerethető világ tárult föl előttem. Kezdetben úgy tetszett, V. egy a temérdek falu közül, ám elég hamar kinőtte magát afféle darab megmaradt édenkertté. Az volt a benyomásom, V.-ben megállt az idő. Ez sokáig így is maradt. Budapest egyre lármásabb és szűkebb lett, V.-ben a legbrutálisabb hanghatás az volt, amikor éjjelente olajoshordók kivágott és felfüggesztett fenekét kongatták a vaddisznók elriasztására. (Mára, amikor már minden kertészkedő holmi benzinmotorral megy, alaposan kitolódott a csendküszöb.) A táj olyan gyönyörű és nyugalmas, hogy mindegy, milyen idő van, jó ott lenni.

Jakócs Józsi bácsi volt az első v.-i, akit megismertem, pontosabban, az első v.-i, akit otthonában ismertem meg. Mármint szülőfalujában, mert az „otthon” kifejezés sokkal inkább a hegyen lévő borospincét takarta, mintsem a lakóházat a faluban. Józsi bácsival hamar jóban lettünk, azt csak a nagy korkülönbség és a találkozások ritka volta miatt nem mondom, hogy barátok voltunk.

Számomra ő testesítette meg a bölcs parasztember archetípusát, akitől ezernyi dolgot lehet tanulni. Afféle Matula bácsi. Ámbár külsőre nem. Matula szikár, vékony férfi, Józsi bácsi pedig testes, legömbölyített élekkel határolt, Kállai Ferencre emlékeztető, mosolygós arcú, mackós bácsi volt.

Ha V.-re mentem, mindig meglátogattam, ahogy mondom, rendszerint kint, a hegyen, ilyenkor hosszú beszélgetéseket csaptunk, természetesen sosem száraz torokkal. Kellemes volt az olyan tájnyelvi fordulatokat hallani, mint lappancs meleg (kánikula), ez jó nagyot csettent (a közelben lecsapó villámra), holnap permetölök (permetezek), delovári (Delaware; szőlőfajta) és így tovább. Apránkint megismertem a gyerekeit is meg a feleségét, Tera nénit.

Aztán rendszeressé vált, hogy megyek segíteni a szüretben. Később, mikor megvásároltam a „birtokot”, akkor már nálam kezdtük a szüretet. Merthogy a „birtok” szőlő volt. Én azt mondtam:

– Józsi bácsi, én a szőlőhöz nem értek, meg időm sincs vele foglalkozni. Műveld meg, és tiéd a termés.

Így is lett. Én azután is mindig segítettem a szüretben, és nem tudtam úgy bort hazavinni, hogy Józsi bácsi pénzt fogadott volna el érte. Itt jegyzem meg, hogy V.-n sok helyen megkínáltak borral, de eddig még mindig a Józsi bácsié volt a legjobb.

Szóval, az évek során fölépült az imázs: én megöregedhetem, a végén meg is halhatok, de Józsi bácsi mindig ott szorgoskodik a pincéjében, és miután a szögre akasztotta az óriási, sárgarézzel megforrasztott pincekulcsot, azt mondja, hogy elsőben is igyunk egyet, és akkor leülünk a hordó-, kenyér- és szalonnaillatban, és tényleg iszunk, és csak mesél, mesél (bőven volt miről).

Az első kis tű döfését akkor éreztem, amikor egyszer csak azt mondta, Szőrfülű, már nem győzzük erővel, nem tudjuk megművelni a te szőlődet is. Pedig nem is volt olyan hű, de nagy. De ez még úgy-ahogy belefért. Aztán apránként a többi. Már nem mindennap megy ki a hegyre, csak olykor. Aztán olykor is csak, ha kocsival kiviszik meg vissza.

Ezek után a szőlőm nagy részét kivágattam, csak elvadult volna. De szüretelni azután is eljártam Józsi bácsiékhoz. Józsi bácsi pedig főnökből lassan tiszteletbeli főnökké minősült vissza, afféle díszdoktorrá. Vagy mint egy európai királyságban a király. Még később már az sem.

Most nyáron pedig azzal kellett szembesülnöm, hogy elég volt, befejezte, befordult a falnak. Mint akiből kifogy az elem. Hiába, Szőrfülű, lejárt az idő, mondta. Már ki sem kelt az ágyából, és a szobában halálszag érződött.

Szombaton (tegnapelőtt) kaptam a hírt, hogy meghalt. Ez, ugye, minden volt, csak nem váratlan. Éppen ezért olyan nagyon nem is vágott földhöz. Csak hát, a gyásznak van egy retardált eleme is. Az, hogy valaki meghalt, nagyot üt, de valahogy beleszuszakolható abba a nulla információértékű bölcsességbe, hogy hát ez az élet rendje. Az, hogy valaki nincs többé, tompább, de súlyosabb és tartósabb fájdalom.

V.-n nyilván idén is lesz szüret, ráadásul ígéretes a termés. Idén először nagyon más lesz, mint eddig. Az lesz benne a szívszorító, hogy mindenki tudja, miért más, de senki nem tud mit kezdeni ezzel a tudásával.