Juli

Ennek a bejegyzésnek az egyetlen apropója, hogy most került a kezembe a mellékelt fénykép. A képről alig van információm, amikor készült, még nem volt automatikus dátumozás, én meg valamiért nem iktattam. Ami tudható, hogy első gépemmel, egy Ljubityellel (ínyenceknek: két fényaknás, 6 x 6-os) készült, mégpedig egy (talán balatoni) SZOT-üdülőben. Hogy mikor, arra már nem emlékszem, de szerintem nem lehettem több tízévesnél.

Zsenge korom nem jelentett akadályt, én már nagyon (értsd: NAGYON) fiatalon is eszméletlenül szerelmes tudtam lenni. Aktuálisan Juliba.

Az újabb generáció talán már nem tudja, milyen egy ilyen SZOT-üdülő, egyáltalán, mi az a SZOT. A betűszó feloldása: Szakszervezetek Országos Tanácsa. Akkoriban, persze, az, amit szakszervezetnek neveztek, minden volt, csak az nem, amit a szó jelent. Inkább a Pártnak afféle nyúlványa; öntudatos dolgozó – ha ideológiailag annyira éretlen volt, hogy a Pártba nem lépett be – a szakszervezetnek mindenképpen tagja volt. Ezt a hűséget aztán – többek között – ingyenes üdültetéssel jutalmazta a SZOT. A SZOT-üdülők, leszámítva az ideológiai hátteret, tényleg jók voltak. Kulturált körülmények közt pihenhettél, szórakozhattál, és a kaja végső soron ehető volt.  A hatvanas években meg kifejezetten jó volt a színvonal.

Mármost a főétkezések turnusokban mentek, mert a vendégek többen voltak, mintsem egyszerre elférjenek az étkezőben. Rendszerint két turnus követte egymást. Az étkezésre hívó szó kéziharang rázásából származott, szegényebb helyeken egy darab felfüggesztett vasúti sín ütlegeléséből. A kolompolásra, ha az érintett turnusba tartoztál, leszaladtál az étkezőbe, és helyet foglaltál az asztalodnál. Aztán jöttek a felszolgálók, és hozták a kaját, vitték az üres tányérokat.

Az egyik ilyen felszolgálóba azonnal beleszerettem. Hogy a szüleim mit szóltak ehhez, hát, nem nehéz kitalálni. Valószínűleg megmosolyogtak. Bár apám, aki – most már leírhatom – elég nagy kandúr lehetett, talán megelégedetten nyugtázta, hogy az alma nem esett messze a fájától. Anyám meg… de ez bonyolult dolog vele, most hagyjuk.

A lányról annyi kiderült, hogy Juli a neve. Vélhetőleg nyári munkán szenvedő vagy örömködő tanuló volt, talán még fiatalkorú, de húsznál biztosan nem több. Ha megnézzük a fényképet, nyilván a többség azt mondja, semmi különös. Nem csúnya, de nem is miss Balaton. Nekem akkor miss World volt.

 Szerelmem egyébként viszonzásra lelt (lehet, hogy apám szólt az érdekemben?), már a lehetőségekhez képest: az utolsó napokon már puszikat válthattunk (én nyilván lángoló arccal, ő nyilván nem túlságosan komolyan véve a dolgot).

Amennyire emlékszem, nem lehetett kifogás a munkáját illetően, egyszer valamelyik vendég mégis letolta. Láttam Julit, amint sírva rohan ki az étkezőből, én meg azzal az elszántsággal néztem körül, hogy aki Julit bántja, annak velem fog meggyűlni a baja, és ezt a bajmeggyűlést egy életre megemlegeti. Azért képzeljük el, amint egy jó, ha tízéves kis faszkalap a rettenthetetlen lovagot játssza.

Igazság szerint nemcsak a hepciáskodó vendégre voltam dühös (persze, valami kopaszodó, pohos ürge volt), hanem amiatt is, hogy nem rohanhatok Juli után, nem simogathatom a haját, nem puszilgathatom az arcát, pedig egy síró lány megvigasztalása csodás lehetőség a magamfajta rettenthetetlen lovagnak (vagy az akkori viszonyok közt cowboynak, szuper detektívnek?, már nem tudom). De ez föl sem merült, mert tuti, hogy nem engedték volna.

Aztán letelt az idő, csomagolni és menni kellett. Juli odaállt, hogy lefényképezzem (nyilván megint apám intézkedett), és ennyi. Úgy emlékszem, nevet, címet nem cseréltünk.

És most? Bőven nagymama lehet, talán még dédmama is. Mit csinált aktív éveiben? Magyarországon él? Él még egyáltalán? Emlékszik a nyári munkáira? Eszébe jut olykor az az alsós kis köcsög az üdülőből?