Vadkacsalesen

A megállt idő nyomában

Ha az ember deresedő (és erősen fogyó!) hajjal megismerkedés céljából randizik, arra az a mentsége, illetve nem is mentsége, mert miért kellene mentegetőznie; szóval, az a fokozott indoka, hogy már az egész nem hétköznapian indult.

Vagyis ez sem egészen igaz, hiszen a telefon téves használata végül is hétköznapinak mondható. Ha tehát a Deresedő Hajúnak befut egy meg még egy meg még egy SMS, amelyek láthatóan nem neki szólnak, akkor szinte magától adódik, hogy egyszer csak válaszol, kb. ekképpen:

Ki vagy?

Már csak méltányosságból is: az a szerencsétlen ne költse a pénzét arra, akire nem akarná.

És a válaszból kiderül, hogy a másik (előlegezzük meg, hogy ő pedig Selymes Hajú) valóban rossz telefonszámot használt, elnézést. Deresedő Hajú már kinőtt ugyan abból, hogy minden hülyeségben a sors kezét lássa, de azért elkéri a másik ímélcímét. Amit az meg is ad neki, miért ne, egy ímélcímet bárki tudhat, a legtöbb levelezőrendszeren van lehetőség kiszűrni a nem kívánt feladókat. Deresedő Hajú persze, óvakodik attól, hogy bárkit zaklasson, és nekiáll kulturáltan levelezni ama másikkal. Akiről lassacskán kiderül, hogy jó eséllyel tényleg Selymes Hajú.

További mentség, akarom mondani, fokozott indok a folytatásra, hogy Selymes Hajú egészen máshol lakik, mint Deresedő Hajú. Így kellemesen lehet lebegtetni, hogy „egyszer összefuthatnánk, ha erre jársz/arra járok”. Ez egészen odáig húzódhat, hogy egy levelében Selymes Hajú megjegyzi, úgy látszik, az égiek nem akarják ezt a találkozót.

De aztán mégis összejön! Történik, hogy Deresedő Hajú egy hosszú hétvégét (május!) a „birtokon” akar tölteni, ahonnan nincs is nagyon messze az a pont, ahol – ismerkedés céljából – össze lehet futni.

Itt aztán jókat lehet bénázni. Deresedő Hajú a „birtokról” érkezik, lyukas pólóban, megtisztított, de azért mégis földmunka utáni körmökkel. Lehet várni a pizzéria előtt. Mi lesz, ha Selymes Hajú nem talál oda? Vagy: odatalálna, de esze ágában sincs eljönni, Deresedő Hajú meg nyugodtan csináljon majmot magából a hiábavaló várakozással. Vagy: eljön, és aztán? Beülnek a pizzériába? És akkor mi az úzus? A pasi állja a számlát? Nyilván. Sóher (és kispénzű) alak ne randizzon. És aztán? Fog menni a beszélgetés? Deresedő Hajú elég jó társalgó, de ha a másik nem eléggé partner, vagy egyszerűen egymásnak nem partnerei a felek, akkor az csak valami izzadságszagú izé lesz, ld. Boris Vian: Venyigeszú és a Plankton.

Ám a folytatásra a fokozott indokot az szolgáltatja, hogy Selymes Hajú (és valóban az!) egészen kis, elnézhető késéssel befut. Kellemes kézfogás, miközben a felek hibátlanul felmondják a nevüket, pedig jó régen tanulták. Selymes Hajú is, akárcsak Deresedő Hajú, ebéd után van, nem szeretne a pizzériába beülni. De mi volna, ha meginnának egy kávét, illetve teát itt valahol? Pompás gondolat. Úgyhogy ezek ketten beülnek egy ilyen helyre ott valahol. 
Deresedő Hajú poénkodik egy csöppet a felszolgálónővel. Ez veszélyes dolog, mert a viccelődésnek nem szabad sem erőltetettnek, sem harsánynak lennie, finomnak és szellemesnek viszont kell, hogy kitűnjék, Deresedő Hajú deresedő haja ellenére sem sótlan alak. De a tréfálkozás jól sül el, és Selymes Hajúról kiderül, hogy remekül lehet vele beszélgetni. Ennek hátránya is van, később visszatérünk rá.

Az ott valahol pedig remek hely, tisztára olyan, mintha díszlet volna, egyszerre folyik az élet a színpadon és a zsinórpadláson, kint és bent, urak, asszonyságok.

Közben egy cigarettázó alak két egészen apró fajta kutyával vonul el mellettük, és Selymes Hajú azt mondja, persze, csak halkan, hogy cicc, ezek szerint érdemes volt poénkodni a felszolgáló-kisasszonnyal, Deresedő Hajú hálásan el is neveti magát. Ő még mindig fenntartással látja bármiben a sors kezét, de kénytelen elismerően csettinteni, hogy jó a dramaturgia, mert a kutyatulajdonos már jön is vissza (ezúttal nem dohányzik, hanem fagylaltot nyal), és a ciccet meg lehet ismételni, megvan az első közös poén, nyomelemnyi közös múlt.

Hanem a leglassabban kortyolt kávé és tea is elfogy egyszer, és hát a kisasszony is odalép, hogy hozhatok esetleg még valamit?, no, ebből lehet érteni. Deresedő Hajú most helyreütheti az iménti – igaz, csak gondolati – csorbát a sóherséggel, és megkéri Selymes Hajút, lenne a vendége. Amit amaz kedvesen megköszönve el is fogad, azzal, hogy legközelebb majd fordítva. Deresedő Hajú viccbe fojtja megilletődöttségét, és azt mondja, köszöni, ő majd akkor tatárbifszteket fog kérni, mégpedig két adagot.

Ezek után kis séta egy padig a tavacska partján. 

A kellemes beszélgetés folytatódik, mégpedig meglehetősen csapongva, gyakorlatilag mindenről. Néhány aranyhal és vadkacsa a jelenet tanúja. 

Aztán séta tovább. Selymes Hajú fölmarkol a földről egy adag gyapotszerű valamit, a kanadai nyárfa összesodródott pölyheit. Ezt remekül lehet vattagombóccá gyúrni, közösen megtapintani, miközben a kezek egy pillanatra összeérnek.

Folytatódik a séta, helyszíne néhány ódon, girbegurba utca, ahol vigyori manókra emlékeztető, kis házak tesznek úgy, mintha rá akarnának ugrani a sétáló párra. És most vissza is térhetünk a beszélgetés remek voltára, illetve annak hátrányára. Az történik ugyanis, hogy Deresedő Hajú egyre kevésbé figyel rá, mit mond Selymes Hajú, csak arra, hogy mondja. Sajnos, az is benne van a dologban, hogy Deresedő Hajú időnként hajlamos nem eléggé odafigyelni a másikra, de az is, hogy Selymes Hajú csacsogása (a szó legjobb értelmében véve) önmagában zenei élmény, melyben maguk a szavak csak mérsékelten fontosak.

Aztán csak el kell búcsúzni. Deresedő Hajú érdeklődve várja, mi lesz a búcsúgesztus, talán megint kézfogás? Nem, hanem két puszi, amire szinte nem is számított. Aztán elintegeti Selymes Hajút, és mielőtt kocsiba száll, hogy visszamenjen a „birtokra”, megnézi az óráját, és azt mondja, ejha.

A napsugarak pedig három órányi várakozás után megkönnyebbülve változtatnak beesési szögükön.