Járművön nem ismerkedünk

 

Már régen kinéztem magamnak (a távolsági busz erre jó: olvasol, vagy keresed a szimpatikus arcokat-alakokat), de ez a kinéztem nem is jó, valahogy benne van a birtoklás, de nem tudok most jobbat, a fölfigyeltem rá kevés, a megigézett túlzó, az erősen foglalkoztat meg valahogy hamis; de mindegy, értjük, és úgy történt, hogy tegnapelőtt mellém ült le a buszon, pedig mintha még lett volna hely, és ez azért is volt jó, mert általában, ha rápillantok, közömbösen, illetve sehogy sem fogadja, sőt, olykor egy árnyalatnyi bosszús ajakrándulást is vélek látni, így érthető, miért örültem annak, hogy leült mellém, és persze, az is benne volt, hogy rosszkor ült mellém, mert a könyv, amit olvastam, egy bulvárlapba volt csomagolva, hiszen azért nem kár, de akár elítéli, akár helyesli a bulvárlapot, az számomra mindenképpen hátrányos pozíció; de amiatt is rossz volt az időzítés, hogy nekem valakivel találkozóm volt a buszon, mégpedig lényeges és fontos találkozóm, és ha nem akarok ezzel a valakivel megalázóan udvariatlan lenni (amúgy is elég érzékeny teremtés), akkor elnézést kérve föl kell állnom őmellőle, aki most először mellém ült, és így is történt, és ő kedvesen mosolyogva kiengedett, és nekem fájt a helyzet, mert annyira szép volt a mosolya (erre még visszatérek), és amikor leszállt, még odanézett ránk, amit úgy értelmeztem, hogy felméri, milyen viszonyban vagyok azzal, aki miatt elültem mellőle, és közben kényelmetlenül, mondjuk ki, aljasnak éreztem magam, amiért én vele foglalkozom, vele, akinek a nevét sem tudom, ahelyett, hogy vele foglalkoznék, akinek tudom a nevét, és aki kifejezetten miattam szállt föl.

De úgy gondoltam, aljasság vagy sem, ezt nem hagyom, nem, nem is annyiban, inkább félbe, és tegnap levágtam egy kis orgonaágat, ugye, érthető a szituáció: a saját kertemből kellett lopnom az orgonát, és azt vittem magammal a buszra, és ő felszállt, de akkor már nem volt mellettem szabad hely, szóval, nem derült ki, hogy tegnap is mellém ült volna-e, és én gyűjtöttem a bátorságot, hogy odaadjam az orgonaágacskát, számba vettem az összes elképzelhető reakciót, és aztán leszálltunk a buszról, de ő sietett, majdhogynem loholni kellett utána, és néztem, ahogy megnyomja a villamos ajtónyitó gombját, de hiába, mert az a villamos már elindult, és arra gondoltam, milyen szép a keze, ahogy azt a hiábavaló mozdulatot teszi, de hát ha nekem tetszik, akkor már nem tette hiába; na, és akkor utolértem, de valahogy hátat fordított nekem, szerintem nem szándékosan, szóval, meg kellett kerülnöm, és akkor átnyújtottam az orgonaágacskát, hogy tessék, mire azt mondta, köszönöm, de ez egyértelműen azt jelentette, hogy köszönöm, nem, amire fölkészültem, mégpedig két mondattal is, hogy ugye, elfogadja? meg azzal, hogy nem fogadja el?, csak arra nem készültem föl, hogy a beszédközpontom leblokkol, úgyhogy csak annyi jött ki, hogy elfogadja?, mire megint azt mondta, hogy köszönöm, és ez már az elfogadva megköszönés volt, és megint kiderült, milyen nagyon szépen tud mosolyogni; tudják, amikor valaki nem készül fel, nem rendezgeti a mimikai izmait, hanem tényleg teljesen természetesen, spontánul elmosolyodik, hát az valami elképesztően gyönyörű tud lenni, és éreztem, hogy ezt nem lehet fokozni, meg neki meg akartam hagyni a lehetőséget, hogy most ne kelljen beszélgetnie velem, ha esetleg nem akar, ez így volt szép, és előre mentem, fölszálltam a villamosra, és a fél világ engem irigyelt, anélkül, hogy tudta volna.