Kurt
Vonnegut írja Börleszk című regényében, hogy a parttalan
fájdalom ellen szervezetünk (vagy inkább pszichénk) az azonnali
felejtéssel védekezik. A történetben ez fikció, de a szerző az
előszóban jelzi, hogy a jelenséget maga is átélte.
Nem tudom,
a lélektan mit tart erről. Amit tudok, hogy nyolc évvel az apám
halála után rém furcsa és diszkomfort érzés, hogy mint emlék,
teljesen elhalványult. Mintha sosem élt volna (ez, persze, erős
túlzás), vagy mintha évtizedekkel ezelőtt már meghalt volna.
Mindezt azzal együtt érzem így, hogy mostanában sűrűbben
álmodom róla, mint az elmúlt években.
Mondom, nem
kellemes ez a tudat vagy érzés, de még groteszkké is teszi, hogy
Józsi
bácsi emléke jóval elevenebben él bennem. Hogy ha fölmegyek
anyámhoz, a lakásban ezer dolgot találok, amiről apám jut az
eszembe, de ha elutazom V.-be, ott millió, ami intenzíven Józsi
bácsira emlékeztet. Sőt, ehhez még V.-re sem kell menni. Ha
otthon kinézek a kertbe, és látom a vigasztalanul hulló esőt,
rögtön arra gondolok, ez a takony idő V.-n nem volt baj, mert
Józsi bácsival beültünk a pincébe (ha szükséges volt,
begyújtott), aztán némi poharazgatás közepette beszélgetni
kezdtünk.
Ha
magyarázatot keresek, elsőre az merül föl, hogy Józsi bácsi
elvesztése mégiscsak frissebb élmény, másfél éve sincs, hogy
meghalt. De ez magyarázatként nem tűnik komolynak. Az már
valószínűbb, hogy apám mégiscsak jóval közelebbi hozzátartozóm
volt, mint Józsi bácsi. Az ő halála ütötte seb nagyobb, jobban
rászorul a felejtés általi tamponálásra, mint.
Végül is,
ha belegondolok, egyéb halottaim (barátnők) is "el vannak
rakva".
De talán
sokan így vagyunk ezzel, nem? Elöl az újság, a polcon a könyv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése