2012. november 4., vasárnap

Hová lett az apám?

(Ha már egyszer halottak napja)

Kurt Vonnegut írja Börleszk című regényében, hogy a parttalan fájdalom ellen szervezetünk (vagy inkább pszichénk) az azonnali felejtéssel védekezik. A történetben ez fikció, de a szerző az előszóban jelzi, hogy a jelenséget maga is átélte.
Nem tudom, a lélektan mit tart erről. Amit tudok, hogy nyolc évvel az apám halála után rém furcsa és diszkomfort érzés, hogy mint emlék, teljesen elhalványult. Mintha sosem élt volna (ez, persze, erős túlzás), vagy mintha évtizedekkel ezelőtt már meghalt volna. Mindezt azzal együtt érzem így, hogy mostanában sűrűbben álmodom róla, mint az elmúlt években.
Mondom, nem kellemes ez a tudat vagy érzés, de még groteszkké is teszi, hogy Józsi bácsi emléke jóval elevenebben él bennem. Hogy ha fölmegyek anyámhoz, a lakásban ezer dolgot találok, amiről apám jut az eszembe, de ha elutazom V.-be, ott millió, ami intenzíven Józsi bácsira emlékeztet. Sőt, ehhez még V.-re sem kell menni. Ha otthon kinézek a kertbe, és látom a vigasztalanul hulló esőt, rögtön arra gondolok, ez a takony idő V.-n nem volt baj, mert Józsi bácsival beültünk a pincébe (ha szükséges volt, begyújtott), aztán némi poharazgatás közepette beszélgetni kezdtünk.


Ha magyarázatot keresek, elsőre az merül föl, hogy Józsi bácsi elvesztése mégiscsak frissebb élmény, másfél éve sincs, hogy meghalt. De ez magyarázatként nem tűnik komolynak. Az már valószínűbb, hogy apám mégiscsak jóval közelebbi hozzátartozóm volt, mint Józsi bácsi. Az ő halála ütötte seb nagyobb, jobban rászorul a felejtés általi tamponálásra, mint.
Végül is, ha belegondolok, egyéb halottaim (barátnők) is "el vannak rakva". 


De talán sokan így vagyunk ezzel, nem? Elöl az újság, a polcon a könyv.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése