Szőrfülű blogja

Megszaladt

2012-02-20T13:20:00.000+01:00

Ajó múltkorjában Balázs barátom küldött egy kommentet a versek címkézésekapcsán. Mivel a komment publikus műfaj, hadd idézzem szó szerint.

„Soha nem állítottam magamról, hogy értek a költészethez, de a "Fűzfa" címkét határozottan ellenzem. Nem először, de most szóvá is teszem.”

Ezt a megjegyzést végső soron dicséretnek vettem; vélelmeztem (és megtapasztaltam már) annyi tapintatot Balázsnál, hogy ha el akar marasztalni, azt magánban írja meg. De mi van, ha én továbbra is úgy látom, hogy?

Nem akarom Balázsnál jobban tudni, hogy ő mennyire ért a versekhez, de – ha elfogadjukaxiómaként, hogy költőnek születni kell, akkor – Balázs költő, én nem vagyokaz. És én ennek a nem-vagyok-az-nak biztos tudatában írom le a verseimet. Hanem úgygondoltam, lakjon jól a káposzta is, legyen meg a Balázs akarata is (ez kissézavaros, de remélem, érthető, és semmi olyan következtetést nem rejt, hogybarátom kecske). A versekhez rendelt címkén tehát változtattam.

Vártamrád az évek sűrüjében;

Egyszer-egyszerjöttél is álmomban,

Rámnevettél,s el is tüntél nyomban:

Ennyivolt. Egy pillanatnyi éden.

S énott vacogtam újra, hűvös éjben.

Zörgőlombok közt bután topogtam,

Sokos fejjel olykor jót zokogtam

Utánad,egy már benőtt ösvényen.

Záporhull most, pót-tavaszi zápor,

Slangyos szél, mely símogatva ápol.

Áldottkéz régvolt kincseit nyújtja.

Nézlekámultan, összezavarva,

Arcodismét két kezemben tartva.

Kedvesem,de jó, hogy itt vagy újra!

***

Fönn a buszon, motorzajban

(Pátyon, Budakeszin, Budán)

hallgatom, mint mesélsz könnyen.

Szent borzongás fut át rajtam,

és csak mosolygok rád sután,

s édes kínban nyelem könnyem.

És mint kisgyerek a bajban,

nyúlnék dicsért kezed után…

aztán mégsem, kedves Zs Hölgyem.

***

Lábnyomodban baktatok,

körülöttünk csillagok,

én hoztam le néked mind,

némelyik poros fényt hint,

a java csak meleget

ad. Remélem, eleget.

"Békemenet" egy "jogállamban"

2012-01-23T12:49:00.001+01:00

Nem akarok túl sokat írni az elmúlt hétvégi bayeriádáról, a szervezők, fő megszólalók személye, az ott jelenlévők közölt és tényleges létszáma mind önmagáért beszél.

Pusztán a dolog ténye rém groteszk: egy – akár legitim választások, akár puccs eredményeként létrejött – kormányzat mellett tüntetni, ez olyan, mint anno a szakszervezetek voltak.

Meg persze, Karinthy gondolatai jutnak eszembe arról a fajta emberről, amelyik a (hierarchiában bőven felette lévő) másiknak kőkemény elszántsággal az arcába néz, hogy „tekintetes uram, már megbocsásson, de én bizony megmondom tekintetes uramnak, egyenesen a szemébe, hogy bizony, ragyogóan vezeti ezt az uradalmat!”.

(Az idézet nem szó szerinti, de ugye, értjük.)

Atól, hogy

2012-01-18T10:31:00.001+01:00

valaki loplya a ~~disszre~~… ~~diszter~~… érte kezesének szövegét, még lehett jó álamfő.

Képzelt interjú Orbán Viktorral

2012-01-09T10:59:00.003+01:00

Mint a címből is kiderül, ez a beszélgetés fiktív. Ebből következően az interjúalany is azt mondja, amit én mondatok vele, de azért ez nem ennyire egyszerű. Merthogy a válaszait mégiscsak úgy találom ki, hogy megpróbálok a lehetséges legnagyobb empátiával belelátni a gondolataiba. Ez feltételezi az „én OK vagyok, te OK vagy” kommunikációs állapotot. Itt tehát a kérdező nem számonkérő és nem ítélkező, de nem is egyetértő pozícióban van; a kérdező megérteni szeretné a kérdezettet, mert ezt tartja a helyzet legkevésbé fájdalmas megoldásának, illetve a megoldáshoz vezető útnak. Az eddig taglalt okokból tegeződünk.

Szőrfülű: Kezdjük egy semmitmondóan banális kérdéssel: hogy érzed magad?

O. V.: Erre nem tudok használható választ adni. A „hogy vagy; hogy érzed magad” magánszférát feltételez. Nekem egy ideje nincs magánszférám, mert az a szerep, amit betöltök, beteríti minden percemet. Ez körülbelül olyan, mintha Mohamedet vagy Buddhát kérdeznék meg, hogy hogy van.

Jó, értem. De a közérzetedről csak tudsz valamit mondani.

Tudok, de nem valamit, hanem sok mindent, mert sok rétegből áll az a valami, amin át eljut hozzám a saját közérzetem. Ezt mindjárt kifejtem, de még ez sem ilyen egyszerű. Egyrészt ott vannak a mindennapi, hogy úgy mondjam, fiziológiai érzetek. Most egy kicsit fáj a fejem, most fel vagyok fúvódva, jólesne könnyítenem magamon, most éhes vagyok, most szívesen szeretkeznék, most beütöttem a könyökömet, fáj… satöbbi. Miközben folyamatosan ott dolgozik bennem a küldetéstudat, azaz nem pusztán valaki vagyok ezekkel a tünetekkel-jelenségekkel, hanem Orbán Viktor is. Magyarország miniszterelnökének fáj a feje, Magyarország miniszterelnöke van felfúvódva, éhes, szeretkezne, ütötte be a könyökét satöbbi.

Értelek, de a kérdést megkerülted.

Vegyesen érzem magam. Egyrészt remek dolog a hatalom. Meg hát, az említett küldetéstudat is melenget. Mármint hogy tényleg rám van bízva ez az ország. Másrészt szorongok, mert tudom, hogy gyökeresen mást csinálok, mint amit az ún. felvilágosultabb felén a világnak csinálni szokás. Szorongok, amiért csökken a népszerűségem, és kifejezetten félek, hogy előbb-utóbb a saját embereim akarnak majd eltakarítani az útból. És szorongok, mert egyre jobban elkap a gépszíj, nem tudok visszafordulni az úton.

Sokan sokszor fölemlegetik, hogy mi lett a rendszerváltás forradalmi hevületű ifjából. Te hogy látod magad, ha végigtekintesz az életeden? Látod-e egyáltalán a változást?

Persze, hogy látom. Csak éppen nem jelent semmiféle problémát. Nem cinizmusból – bár olykor az is jelen van, nem is kicsit –, hanem egyszerűen ez van. Akkor ilyen voltam, most ilyen vagyok, és ebben én jól érzem magam. Nem azt gondolom, hogy eltávolodtam ’89 értékeitől, hanem azt, hogy mostanra mások az értékek.
Ha valaki mást veszek, mondjuk, Hoffmann Rózsát vagy Kövér Lacit, náluk látom a pálfordulást. Hogy pártfunkcionáriusokból…

…megint csak pártfunkcionáriusok lettek.

Igen, de ezt – alkalmazkodva ahhoz, amit a beharangozóban felvetettél – minden ítélkezés nélkül állapítom meg. Ők ketten simán átélhetik (vagy ezt hazudhatják), hogy a lepkei állapotot szükségképpen megelőzte a hernyói állapot. És akkor magukban teljesen kongruensek, más kérdés, hogy a zemberek gyomra ezt beveszi-e.
Ugyanezt én belülről nem érzem. A ’89-es énemet vállalom, de azt a tejfogakhoz hasonlítom. A mai énem a maradó fogak sora.

De ez miben különbözik a hernyó-lepke metaforától?

Magát mindig másként látja az ember, és most nem az önimádat gerjesztette elfogultságra gondolok, hanem arra, hogy minden pillanatban össze vagyunk zárva magunkkal, így nem feltűnő a változás. Magamat tehát úgy látom, hogy ’89-ben is én voltam én, ma is én vagyok én. Egy csomó minden változott, és én ezekhez a változásokhoz kikerülhetetlenül alkalmazkodtam, de tudattalanul, biológiailag. Hoffmann és Kövér kollégáknál a változás tudatos döntés (ha nem az lenne a beszélgetésünk alapja, ami, akkor azt mondanám, számítás) eredménye.

Értsem úgy, hogy Hoffmann Rózsa és Kövér László esetében pontszerű volt a változás, nálad pedig folyamatról van szó?

Nagyjából igen.

De azért egy nagy különbség mégiscsak mutatkozik. ’89-ben forradalmár voltál, aki egy diktatúra ellen lép föl. ’98 és 2002 között miniszterelnök voltál, majd ellenzéki politikus, de akkor is egy demokráciában voltál ellenzéki.

Igen, csak közben megéreztem a hatalom ízét. És ez semmihez sem hasonlítható. Az előbb beszéltem neked a küldetéstudatról. Én nem tudom, más gyerek miért akar mozdonyvezető lenni, de én azért akartam, hogy több száz embert elvihessek az úticéljukhoz – ha nekem is úgy tetszik.
Ezért nem értem be a puszta korrupcióval.

??

Ugye, ott vannak apám bányái, nekem a szőlőügyeim, meg amiről a világ még nem is tud. Ezek révén én többhöz – jóval többhöz – hozzájutottam, mint más, halandó ember. Én gyakorlatilag milliárdos vagyok. Ha én most hátradőlök egy hintaszékben, és semmit sem csinálok, akkor is, életem végéig fényesen megélek, és még bőséges örökség is marad utánam. Csakhogy nekem kell a hatalom édessége. Így a korrupciót csak ugródeszkának tekintettem.

És csakugyan olyan édes a hatalom?

Édes, de nem csak. Hiszen minden pillanatban kívülről is látom magam, és állandóan szól a lelkiismeret vészcsengője.

Mint a Hamletben Claudius, mikor imádkozik?

Nem, illetve de, illetve azt gondolom, Shakespeare ugyanazt akarta ábrázolni, amit én érzek, csak technikailag nem tudta megoldani. Két vagy több színészre lett volna szüksége, hogy Claudiust eljátszassa. Tehát nem hol ez az énünk, hol az kerekedik felül, hanem egyidejűleg. Mondok egy példát. Ott vagyok Brüsszelben, kiosztok néhány kokit és sallert. És egyszerre érzem, hogy milyen jó, hogy ezt megtehetem, hogy bassza meg, majd én megmutatom, mi az, egy autonóm nemzet vezetőjének lenni, közben érzem a bohóc örömét is, ahogy elnézem a megdöbbent arcokat, és közben ott nyüszít bennem a kisgyerek, aki szeretne kifutni a szobából, mert addig szórakozott valamivel, míg nagy bajt nem csinált. Másik példa: magam alá gyűröm a médiát, érzem azt a semmihez sem hasonlítható mámort, amit egy – mondjuk ki – egyeduralkodó érez, és közben érzem, hogy ez nem jó, nem vezet sehova.

Meghatározza-e ez a többszörösen rétegzett érzés a személyi preferenciáidat? Hogy kikkel veszed magad körül.

Igen. Ahogy tapasztalom, ebből a szempontból két ember van: aki a nála jobbakhoz vonzódik, és aki a rosszabbakhoz. Most mindegy, hogy a „jobb” vagy „rosszabb” valódi vagy vélt kvalifikáció. Én a rosszabbak társaságát keresem. De, ahogy mondom, itt is kettősség munkál. Tarlóst a szemüvegtaposásával és a többivel például kispályás bunkónak tartom, és felhasználom, ahogy Torgyánt is felhasználtam, amíg kellett. Ugyanakkor azzal a csodálattal bámulom is Tarlóst, amivel az a kiskamasz bámulja a „rossz fiút”, aki maga nem elég vagány. Irigykedem Tarlósra, hogy mer tahó lenni, hogy mer homofób lenni.
Ha a sajtót vesszük, ugyanez a helyzet Bayer Zsolttal. Hihetetlenül lehangoló figura, a maga – szintén tahó – stílusával, a fröcsögő gyűlöletével, azzal, hogy tizenöt éve folyamatosan azt írja, hogy nagy baj lesz, hogy most már hamarosan kimegyünk az utcára satöbbi. Miközben bámulom a bátorságát. Mert egy bizonyos szint fölött már bátorság kell hozzá, hogy valaki tapló bugris legyen. És irigylem ezeknek az embereknek a pozícióját is. Újságíróként, de még főpolgármesterként is sokkal könnyebb antiszemitának, homofóbnak lenni, mint egy miniszterelnöknek.

Magyarországon…

Igen, de hát én itt élek, és nem érdekel, máshol mi van.

És mi a helyzet Schmitt Pállal?

Az teljesen más tészta. A köztársasági elnöki posztra nekem olyan valaki kellett, akiről bombabiztosan tudhatom, hogy semmiben sem gátol, sőt. Akár egy kiszebábut is kiültethettem volna a Sándor-palota ablakába, csak az – egyelőre! – alkotmányellenes. Szóval, Pali bácsin nincs mit irigyelnem. Legföljebb a naivitását, ami egy formája a tisztaságnak. Hogy láthatóan gőze nincs róla, miben is vesz részt. Kiszebábu.

Az előbb, a média elfoglalásával kapcsolatban azt mondtad, sehová sem vezet. De hát valahová azért vezet…

Persze. Egyre népszerűtlenebb vagyok, egyre inkább szembe kell néznem azzal, hogy mind többen és többen elkívánnak a pokolba. Ma még nem félek merénylettől, de lehet, hogy holnap vagy holnapután arra ébredek, hogy jaj, engem ki akarnak iktatni.
És igazából nem a lelkiismeret-furdalás tesz tönkre, hanem a kettősség. A hatalmi mámor és a lelkifurdalás így, együtt.

Látsz megoldást?

Nem igazán. Ahogy mondtam, fúrom magam előre, és igyekszem ködösnek látni a jövőt. Tudod, fiatalabb koromban sokat tanulmányoztam a Bibliát, jártam vallási közösségekbe. És sosem értettem, mi a jó a Sátánnak abban, amit csinál. Hiszen ha az Írás igazat szól, akkor előbb-utóbb elbukik. Miért nem tér meg Istenhez? Aztán rájöttem, hogy a Sátánt baromira nem érdekli a jövő. Az érdekli, ami most történik, és az a legteljesebb mértékben a kedvére való. Az ő forgatókönyve érvényes.

Jó, de te nem vagy sátáni figura. Éppen a rátermettséged – mert azt az ellenfeleid is elismerik, hogy rendkívüli képességeid vannak –, az intelligenciád nem engedi, hogy a pillanatnak élj.

Ez így van. Éppen ezért kifejezetten tudatosan igyekszem elhárítani a jövővel való foglalkozást. Igyekszem egyre inkább ködnek látni a jövőt.

De ezt nem csinálhatod akármeddig.

Nézd, én úgy képzelem, és ezt még magamnak sem szoktam bevallani, hogy nemcsak előre fúrom magam, hanem egyre gyorsabban is. Elkap a hatalmi téboly, illetve már rég elkapott, de most a tébolyon van a hangsúly. Röviden: be fogok csavarodni, mint Kádár. És akkor már nekem mindegy.

Ez végül is kegyelmi állapot lenne számodra?

A totális elborulás igen. Biztosan emlékszel, amikor 2002-ben elvesztettük a választásokat, hogy kiborultam. Léböjtkúra. Acsargás. Polgári körök. Most más a helyzet.

Nem akartam a „diktátor” szót használni, de te mondtad magadra, hogy egyeduralkodó. A „nagy” diktátorok – Napóleon, Hitler, Sztálin, Pinochet, Ceauşescu, Milošević – története nem volt tanulságos?

Egyrészt nem. Azt hiszem, ezt hívja a pszichológia tagadásnak. Hogy mindenki mással így és így történt, de velem majd nem így fog. Másrészt a sátáni vonal. Hogy tök mindegy, mi a történet kimenetele.

Jó ez így neked?

Igen. (szünet) Nem.

Örökforró

2012-01-06T18:08:00.000+01:00

Nem tudom, hogy helyes mondani, föltaláltam vagy fölfedeztem?

Igazából nem volna szabad bornak neveznem, hiszen a hatályos bortörvény szerint bor csak az, ami szőlőből készült. De az egyszerűség kedvéért maradok a „csipkebogyóbor” kifejezésnél.

Szóval, nem értem. Tavaly november végén szedtem le a csipkebogyót, és vetettem alá a szakácskönyvben (Horváth Ilonka) olvasható eljárásnak. Azt hittem, már leforrt az anyag, amikor üvegekbe töltöttem a nedűt. Aztán újra megindult, nem is lehetett az üveget, csak nagyon óvatosan kinyitni. Az ún. zajos erjedésen már túl vagyunk, de a buborékolást még lapzártakor sem hagyta abba. Mikor lesz ebből csipkebogyóbor? (És milyen lesz?)

Retró (vagy mi)

2012-01-05T08:55:00.002+01:00

Könyörgök, valaki hívja már be az EU-s csapatokat!

Két kérész beszélget

2011-12-31T08:35:00.000+01:00

– Boldog új évet!

– Na, menj a fenébe!

Az első lépések amatőr bája

2011-12-25T19:23:00.000+01:00

Megpróbálom a magam korlátozott eszközeivel csökkenteni ökológiai lábnyomomat. Az első lépések: leválni a nagy elosztókról. Ne kelljen a vizet és az áramot messziről elhozni, hanem próbáljuk meg helyben megszerezni őket. Nem mellékesen(1), miért fizessek azért, ami ingyen van? Ez, persze, így önbecsapás, lévén az ezt a szemléletet kiszolgáló infrastruktúra ma még meglehetősen drága. És nem mellékesen(2), ha leválok az elosztókról, az némileg csökkenti társadalmi-gazdasági-egzisztenciális kiszolgáltatottságomat.

Vizet mesterségesen előállítani még nincs módom, így marad a kút. Erre rácsatlakoztatva egy házi vízművet, egy egész háztartást szépen el lehet látni.

Amatőrizmusok: A kút nem mély, talajvizet tartalmaz, ami ivásra, főzésre nem alkalmas. Két vécé, mosógép, használati melegvíz, kerti csap OK; persze, ez sem csekélység.

A vezeték kiépítése olyan, hogy télen nem használható a rendszer. (A képen látható befőttes üvegek házi kovászolású uborkát tartalmaznak, az inkább elkészítem, mint megveszem elvet demonstrálandó.)

Ezzel szemben elektromos energiát magam is tudok termelni, jelen esetben a szél és egy méregdrága szélgenerátor segítségével.

Amatőrizmusok: a szerkezet nincs elég magasan, kimondottan erős, egyenletes szél kell, hogy megpörgesse a turbinalapátokat. A rendszer leggyengébb láncszeme az inverter (ez csinál a 24 V egyenfeszültségből 230 V 50 Hz váltakozófeszültséget), annyi a teljesítménye, hogy a világítást és a cirkó keringtetőszivattyúját meghajtja, de már a hűtőszekrénynél vagy egy hajszárítónál lekapcsol. De ez a tapasztalat kerülő úton szerződött meg, mert a generátor egyelőre nem termel annyi áramot, amennyi az akkumulátorokat feltöltené. (A képen látható ágak egy meggyfáéi, a miért vegyem meg, ha nálam is megterem elvet demonstrálandó.)

Mimózulok

2011-12-25T16:55:00.000+01:00

Egyre jobban viszolygok a Tom és Jerry szívatós agressziójától.

Hazai pályán

2011-12-12T11:01:00.000+01:00

…sokadszor is visszatérve,

némán megbocsátást kérve

öleled őt, mert őt lehet,

őt, ki legálisan szeret;

húsz percig csak őt imádod.

…és szereped túlspilázod:

kipróbált hajós vagy: Szindbád.

Ismersz minden tündért, nimfát,

dzsinnt és angyalt; mind a nőket,

csillagokat s a felhőket.

Jól bánsz szóval, rosszul pénzzel,

mindenkit barátnak nézel.

Szeretsz élni, jókat enni,

nők karja közt megpihenni.

Aztán megint továbbmenni.

Ehhez értesz: úton lenni.

…de most újra révbe értél,

ezt vágytad és ettől féltél,

azt öleled, akit lehet,

mosolyognak az istenek.

S a legális gyönyör teljén

– megfejteni való rejtvény –

hirtelen két forrás fakad:

kilövellsz s elbőgöd magad.

Vers, hálából

2011-12-08T17:47:00.000+01:00

Az ezt megelőző bejegyzésben az első verset Balázs megdicsérte (ha jól vettem ki). Hálából íme, itt egy másik, hasonló témában, hasonló hangvétellel; még a nyáron készült.

Mobil panasz

Hangszórómból árad

virtuális bánat.

Fájó nullák, egyek,

digitális könnyek.

Pity-pity-pity.

Reménynek sem látszó

közönyös átjátszó

szállítja az „ó, jaj”-t,

a dekódolt sóhajt.

Pity-pity-pity.

– Holnap nem veszed fel?

– Csak ha él a rendszer.

Aggódva figyelek:

kedvesem pityereg.

Pity-pity-pity.

Két új vers(ike)

2011-12-03T22:21:00.000+01:00

Hogy értsük: adott egy kedves Hölgy, aki amúgy özvegy, és akivel Szőrfülű az interneten által megismerkedik, és jóban lesznek. Egyszer személyesen is találkoznak, de ennek nem túl nagy a jelentősége, a kapcsolat varázsát ugyanis éppen az adja, hogy elég távol élnek egymástól, nehéz lenne megszervezni a randikat. Így viszont ott az e-mail és a Skype, és ez talán még izgalmasabb. Úgy értem, Szőrfülűt arra emlékezteti, amikor (egy generációval feljebb) a rokonokat vagy a szerelmeseket messze sodorta egymástól a történelem, és a levelezésen kívül csak az interurbán beszélgetések (mint üveggolyók) maradtak. Volt (van) azért ennek valami fílingje.

Aztán egyszer a Hölgy bejelenti, hogy bocs, de neki lett valakije, de ha Szőrfülűt ez nem kámpicsorítja el, tartsák tovább is a kapcsolatot. Merthogy nem jó egyedül, és Szőrfülű – itt nem részletezett okokból – nem oldhatja magányát, úgyhogy bocs.

Szőrfülű először is hálás, hogy a Hölgy kihagyta a "maradjunk barátok" formulát. Másodszor pedig arra jut, hogy noha minden szeretet önző, ő most mégis az önzetlenséget választja, mert miért irigyelje a Hölgytől azt, amit ő maga nem nyújthat neki. Ennélfogva a kapcsolat marad a régiben.

Sőt, mintha valamelyest meghittebbé is válna. Talán ennek tulajdonítható, hogy az egyik szkájpolás után Szőrfülű versre fakad.

Vallomasom kameran at nezheted,

monitoron at fogom a ket kezed.

Angyalt fest a megabyte-os kepzelet,

s en leszek a virtualis vegzeted.

(De hova tunt el az osszes ekezet?)

Végül is a vers sokat elbír.

A gond csak az, hogy a fent említett valaki meglát valamit a Hölgy monitorán. Nem éppen a verset, hanem egy, a Skype-on küldhető érzelemfestő jelet. Erre írja a Hölgy – némileg igazságtalanul, de az most mindegy –, hogy "elég kellemetlen helyzetbe hoztál". Amire Szőrfülű újabb verset ír.

Ha valami rosszat tettem,

bocsásd meg. Én csak vetettem.

Vetettem és nem arattam,

csókodra éhes maradtam.

Eltanya

2011-11-15T14:00:00.000+01:00

Mondjuk, beülsz régi-új szerelmeddel egy vendéglátóipari egységbe. (A régi és az új között 30 év terpeszkedik, de az most mellékes.) Fölmentek a galériára, mert ott intimebb. Míg a cappuccinót, illetve presszókávét kortyoljátok, és a palacsintát falatozzátok, fölmegy egy kisebb társaság is. Az egyik lány egyensúlyoz egy tálcát; szükséges is egyensúlyoznia, mert jócskán meg van rakva. Aztán az utolsó lépcsőfokok valamelyikén a lány megbotlik, és akkorát taknyol szegény, hogy csak na. Még a tálcáról is elrepül egy s más, át a korláton. Csattanás, üvegcsörömpölés a földszinten.

Szellemes, frappáns akarsz lenni, meg akarod osztani régi-új szerelmeddel a helyzet letagadhatatlan komikumát, ugyanakkor kerülni szeretnéd a direkt kárörömöt. Mit mondasz?

Nekem ez jött:

– Na, hova hoztalak, szívem?!

Az azonos mérce

2011-10-25T17:18:00.000+02:00

Emléknappá nyilvánították október 15-ét, azt a napot, amikor Olaszliszkán Szögi Lajost a gyerekei szeme láttára agyonverték. A haláleset helyén emlékmű áll. Az emléknappá nyilvánítás vezető hír volt, az "emléknappá Szögi Lajos" kifejezésekre a Google 5000 fölötti találatot mutatott.

Ez teljesen rendben, maradjon meg a köztudatban, hogy a XXI. században Európában a lincselés elfogadhatatlan. Hogy a megemlékezés tényét, illetve mikéntjét a Jobbik – joggal vagy indokolatlanul – a saját érdemeként könyveli el, mondjuk, még ez is OK. Legalábbis fogjuk rá.

Nekem csak egy, saját magamnak feszengést okozó kérdésem lenne. A feszengést az okozza, hogy egy ilyen kérdés egyáltalán aktuális lehet annak az Európának a területén, ahol a lincselés... stb.

Szóval: tessék mondani, ha 2006. október 15-én történetesen fehér emberek vernek halálra egy cigányt, akkor is ilyen kőkeményen tetszenének tudni, hogy hogy is van ez a lincseléssel meg Európával?

A. örök

2011-10-23T13:14:00.001+02:00

...és akkor elbúcsúztunk, két puszi, ő elindult balra, én elindultam jobbra, és én megálltam, és pár másodpercig bámultam utána, és tudtam, hogy ő nem fog visszanézni, és tudtam, hogy tudja, hogy még nézem, és így volt jó és szép.

Érintőképernyő

2011-10-12T05:04:00.000+02:00

Birtalan Balázs születésnapjára, szeretettel.

Diszkrimináció!!!

2011-10-08T11:21:00.000+02:00

Sajtóhelyreigazítva

2011-10-06T12:08:00.000+02:00

Fölraktam egy posztot, nagyjából az alább olvashatóéval megegyező szöveggel. A poszt keserű humorral készült, és ennek egyik eszköze a nevek vicces kifacsarása volt. Barátom figyelmeztetett rá: attól, hogy valakinek a politikai szereplését károsnak, veszélyesnek tartjuk, az illető emberi méltóságát még nem kell kikezdenünk, márpedig a név jópofának szánt eltorzítása éppen ezt teszi.

Barátomnak igazat adva, töröltem a jóérzésileg kérdéses posztot. Íme, itt van átdolgozva.

Kedves Fidesz-tagság!

Lassan egy éve, hogy akartam írni egy posztot arról, hogy vajon érdemes-e Vezéreteket elkergetni, illetve az elkergetés gondolatával foglalkozni. Oda jutottam volna, hogy nem érdemes. Nem érdemes egyrészt, mert a Fideszt már viszi a saját lendülete. Ha a Vezér most bármi oknál fogva kihullana, gyakorlatilag senki nem venne észre semmit. Azonnal beállna a helyére Csaba, Antal vagy Péter. Vagy akár Zsolt, mert ehhez még csak Fidesz-tagnak sem kell lenni. Erről kísérletileg is meggyőződhettek. Bejátszom nektek a fentiek egy-egy rádiónyilatkozatát név nélkül, és nem fogjátok tudni megmondani, melyik melyik.
Másrészt meg ki kergesse el a Vezért? Attila? Vagy – jobboldali puccs gyanánt – Gábor? Ugyan már. Vagy valamelyik liberális pártból valaki? Van még olyan párt egyáltalán?

Szóval, azt a posztot nem írtam meg, mert minek. Azóta magatokat múltátok alul. Nem volt könnyű, de sikerült. Megjegyzem, az elsők közt voltam, akik kijelentették, hogy Fanyarországon olyan dél-amerikai típusú banándiktatúra lesz, hogy ihaj. (Mit mondjak, marha nagy sikerélmény, hogy igazam lett.) Viszont az a két tény, hogy a Fideszt viszi a lendülete, és nincs, aki megfékezze, aggodalommal tölt el. Most nagyon úgy fest, hogy minimum húsz évre be lettetek betonozódva, és eddigi intézkedéseitek (ez eufemizmus volt!) nem tesznek derűlátóvá. Már négy év is sok lenne belőletek, olyan fokon tudtok tarolni. Az országot gazdaságilag is, a demokráciát tekintve is jóformán csontig lerágtátok. A piranhák sírva könyörögnének a módszerért. De most tényleg. Azért ilyen figurákat, mint Annamáriát, Rózsát vagy Gabriellát (tudjátok, a „szenátor” asszonyt) rászabadítani a médiára, az oktatásra meg a nyugdíjra, ez nem semmi, ezt az unokáitok is elismerő sercintéssel fogják (meg)emlegetni. (Nem túl lényeges, de azt hiszem, Rózsa már behozhatatlan előnnyel megszolgálta a Nemzet Időutazója díjat.)

De nem akarom itt eljátszani, hogy hű, de mennyire aggódom a "Hazáért", annál is kevésbé, mert a "Haza" fogalmával egészen pedofil módon bántatok el. Viszont szeretek kiszámítható módon, biztonságban élni. Anyagilag is, emberként is. Tudjátok, amikor része maradok a "Nemzetnek" akkor is, ha történetesen más fogkrémet használok, mint Vezéretek. (A frászt tudjátok.)
És hát, ne szépítsük, a most következő húsz év jó eséllyel az én utolsó húsz évem lesz. Ezt a Vezér diktatúrája alatt eltölteni – rossz álom. Amire mondhatjátok, hogy bocs, de mi közünk hozzá, hogy mikor születtél? Oké, csakhogy jó néhányan születtünk akkortájt, szóval, ez a húsz év sokunk utolsó húsz éve lesz. Sőt, kapaszkodjatok meg, sokaknak meg – bár fogy a magyar – az első húsz éve lesz. Így azért már nem annyira mindegy.

És mondok még valamit. Fentebb jeleztem, gyakorlatilag mindegy, ki a főnökötök. Annyiban azonban mégsem mindegy, hogy a Vezérben szemmel láthatóan megvan a hajlam, hogy elkapassa magát a gépszíjtól. Ami ma hazugság, az három év múlva nem lesz az, már abban az értelemben, hogy nem beszélhetünk hazugságról, ha valaki elhiszi a saját állításait. Figyeljétek meg, a Vezér egyre jobban meg lesz róla győződve, hogy amit tesz, az jó, és ami jó volt, azt ő tette. Innentől kezdve elszáll minden önkontroll, Vezéretekből klinikai eset lesz. Ez rátok nézve a kiszámíthatatlanság rémét vetíti előre. Soha nem tudhatjátok, a Vezér melyik jó embere esik ki a pikszisből már holnap (értve ezen téged, téged vagy éppen téged). És ha a történelemkönyveket jelenleg az a néni írja is, akit Eörsi István történelemhamisításra szakosodott üzletasszonynak nevezett, valami fogalmatok azért lehet róla, mit jelent diktatúrákban a pikszisből kiesni.

Fentiekből következően nektek kell életre hívnotok a Fidesz belső ellenzékét. Nem létezik, hogy nem akad köztetek, akinek nem fordul föl a gyomra attól, ami (amúgy a jóvoltotokból) folyik. Nem létezik, hogy egyiktek sem látja azt az üszkös romhalmazt, ami ebből az országból lesz. Meg aztán: ismerjük a mondást, mely szerint puliszka nem robban. De ebben azért olyan nagyon ne legyetek biztosak. Zavargások bármikor, bárhol. Ez, gondolom, végképp nem hiányzik egyikteknek se.

Nem akarok azzal a marhasággal jönni, hogy majd az utókor hálás lesz nektek, amiért megbuktattátok a Vezért. Egyszer az életben ne háláért csináljátok meg. Hanem CSAK ÚGY. Mert ez jóval (JÓVAL) több ember érdeke, mint ahánynak nem.
Persze, a diktátorokat előbb-utóbb elviszi az ördög (és érdekes, hogy a bukottakat követők ezt sosem tanulják meg). De erre még éveket, esetleg évtizedeket várni...

És ha belegondoltok, a kihívás felemelő. Mert sokan vannak, akik tudják, mit szeretnének. Sokan vannak, akik tudják, mi helyett szeretnének mást. De ti, akik belül foglaltok helyet, egyszerre vagytok a két tudás birtokában, ráadásul, hogy úgy mondjam, fizikailag is (mármint vérontás nélkül) ti tehetitek meg, hogy a vadbarom garnitúrát lecseréljétek.

Szóval, hajrá, fiatalok!

N, O, P, Q

2011-10-06T05:12:00.000+02:00

(gyerekdal-parafráz)

Mind megitta a bórt, vígan rúgja a pórt.

Két utazás

2011-09-20T06:00:00.000+02:00

Ez itt megemlékezés, mindazonáltal szeretném nem elsütni azt a patront, hogy a bejegyzés végére biggyesztem a szívfacsart. Ugyanezért a címke csak „emlék” és nem „bánat”.

Akkor tehát most, az elején jelzem, hogy ma hét éve, hogy meghalt az apám. De, hadd hangsúlyozzam, az évforduló csak ürügy a visszaemlékezésre, mint ahogy – amennyiben olajozottan működnek a dolgok – a születésnap is csak alkalom, hogy a felköszöntéssel-ajándékkal kimutassuk amúgy konstans szeretetünket a másik iránt.

Az első utazás nagy valószínűséggel tízéves koromban történt, mindenesetre alsós voltam. Poroszlóra mentünk, apám meg én. Elvitt, hogy lássam a szülőfaluját.

Próbálom belőni legalább az évszakot: kora ősz lehetett, mert már iskolaidő volt (ez lejjebb igazolást nyer), de még nyárias időjárási viszonyok uralkodtak (ez is).

Hogy anyám miért nem jött velünk, nem tudom, nem volt különösebb oka rá, hogy otthon maradjon, igaz, arra sem, hogy velünk tartson, lévén születésétől pesti (aki nem érzi magát komfortosan ott, ahol kútról veszik a vizet, meg ahol magasra polcolt ágyon kell aludnia), míg apám, mint a fentiekből kiderülhetett, falusi gyerek volt.

Apám – utólag úgy képzelem – azt gondolta, méltó partner leszek az ő nosztalgiautazására, amiben tévedett, mert végül is gyerekfejjel mi a csudát kezdtem volna néhány házzal és utcával, ami az én fejemben csereszabatos volt egy rakás másik házzal és utcával, de amelyek az ő számára kőkeményen nem voltak csereszabatosak más házakkal és utcákkal. Ez, persze, így nem is igaz, hiszen ez előtt az utazás előtt nemigen voltam falun, Poroszló tehát igenis hathatott rám az újdonság erejével, csak hát, ebben a hatásban az apám személye véletlenszerű volt. Ez így felért egy iskolai skanzenlátogatással; persze, azért mégiscsak volt benne valami személyes. Sőt, nagyon is volt, csak talán nem úgy, ahogy apám szerette volna.

A megérkezés számomra nem volt szerencsés. Esős időben szálltunk le a vonatról, és a gyalogutakat, járdákat ellepték a giliszták. Apám figyelmeztetett, hogy ne lépjek rájuk. Onnantól kezdve a szállásunkig lábujjhegyen lépkedtem, nehogy rájuk lépjek, a végén már fájt a bokám. Apám nem vett észre az egész kínos igyekezetből semmit.

A szállás valami ismerős, mármint régi ismerős háza lehetett, apám nyilván lelevelezte, hogy oda mennénk, bár akkor nem gondoltam vele, honnan is ez a szállás. Rábíztam magam apámra, és kész.

Az újdonság erejével hatott az is, hogy faluhelyen mindenki köszön mindenkinek. Nekem, aki amúgy is hadilábon álltam a köszönéssel, igencsak szokatlan volt a minden portáról hallható „jó napot kívánok”.

A többi benyomásom nagyjából egyenbenyomás volt. A szokatlan tájnyelvi fordulatok, a szokatlanul magasra fölpolcolt ágynemű, az éjszaka szokatlanul nagy csend és sötétség, a szokatlanul sok tojásból sütött rántotta reggelire. Gémeskút. Tehenek. Öreg bácsi, aki a színben alszik, miközben legyek mászkálnak a talpán, hát hogyhogy nem ébred föl erre?

Emlékszem rá, az első este (de talán nem is volt második) elkísértem egy nénit a tejbegyűjtőbe, ahol mindenféle izgalmas szerkezetet lehetett látni. Többek között valami furcsa készséget, amibe fölülről kellett beönteni a tejet, ami aztán egy sor, általam forgásban lévőnek látott hengeren folyt alá. És a langyos tej szaga, hmmmm… Nevezett (pontosabban, meg nem nevezett) néni hívta föl a figyelmemet a távoli szárazvillámra, hogy ilyenkor ez minden este látható. (Innen gondolom, hogy nem lehettünk még nagyon benne az őszben.)

Másnap apámmal lejártuk apám régi ismerőseit, akik szükségképpen idős emberek voltak. Ezeken a helyeken mindig volt egy-két macska, és itt éltem át először és eddig utoljára, hogy az ölembe vett macska visszasimogat.

Aztán vonatra szálltunk. Útközben eleredt az eső, és kisütött a nap. A legközelebbi rajzórán ennek az élménynek a hatására készült Naplemente szivárvánnyal c. festményem, mely közelebbről meg nem határozott tájat ábrázolt lemenő nappal, szivárvánnyal és lecsicsonkázó esőcseppekkel a vonatablakon. (Anna néni vélhetőleg giccses elemek gyűjteményét látta benne, pedig hát a művet sajátélmény hívta életre.)

Azt hiszem, apámnak csalódás volt a kirándulás. Meg akarta velem osztani az emlékeit, amivel szükségképpen kudarcot vallott, bár én Poroszlón jól éreztem magam.

A másik olyan utazásra, amelyen ketten vettünk részt, 1977-ben, közvetlenül az érettségim előtt került sor. Akkor Drezdába utaztunk, neki valami könyvkiadós ügye vagy mi miatt, már nem emlékszem. Arra sem, hogy anyám miért nem jött velünk.

Drezdában is magánházban laktunk, valami néni lakásában, aki úgy nézett ki, mint egy igazi, német nagymama (nahát, tényleg?), és talán már nagymama is volt, de tudjátok, az a fajta, aki már akkor is nagymamának néz ki, amikor még nem az.

Egyébként a lakásban valamit elszúrtam a zárral. Üzemszerűen használtam ugyan, de a zár hibás volt, így a végén lakatost kellett hívni. Apám korholt egy sort, de valahogy az egészben benne volt a megértés, úgy értem, verbálisan az, hogy édes fiam, mi a csudának kellett piszkálnod azt a zárat, nonverbálisan viszont, hogy oké, látom, nem tehetsz róla. Most, innen nézve ezt érzem a poroszlói gilisztás szorongásom feloldásának. Egyébként furcsa volt, hogy a nagy tömbházak belső udvara milyen tök sötét (mint Poroszlón), pedig Pesten mindig volt valami beszüremlő fény. (Amúgy nem volt teljes a sötét, egy-egy ablakban ott fluoreszkált valami olyan lila derengés, amit itthon akváriumokban, illetve a húspultnál lehet látni.)

Apám talált egy bibliát, abból fordított nekem. Máté evangéliumából idézett, ami az ő gyári beállításai alapján furcsa választás volt, de azt hiszem, a szöveg a maga szépségével mint irodalmi szöveg fogta meg.

És napközben? Erre nem igazán emlékszem. Mert oké, jártuk a várost. Többször bementünk valamelyik múzeumba. Emlékszem, nagy felfedezésünk volt Otto Nagel.

El-elsétáltunk a pályaudvarhoz, olvasgattuk (apám olvasta, én néztem) a fényújságot. Nevettünk a magyarokon, akiknek az öltözetéről már messze lerítt, hogy magyarok (talán furcsán hangzik, de az NDK-sok nagyon igényesen öltöztek), de legkésőbb, ha németül megszólaltak (már aki), rögtön lebuktak. Még a csehek, lengyelek sem tudták úgy kerékbe törni a német kiejtést, mint a magyarok. Egyébként ott tapasztaltam először, hogy a nők visszamosolyognak. (Mélységi dramaturgiára vadászóknak: ez lehet a poroszlói visszasimogató macska ikertörténete.)

Hogy aztán voltam-e egyedül? Már nem emlékszem. Kellett, hogy legyek, hiszen apám, mint mondom, valami hivatalos ügyben, műfordítóként vagy szerkesztőként utazott Drezdába.

A nap végén mindig beültünk valami helyre a pályaudvar közelében. (A mellékelt kép csalóka, mert akkor a pályaudvar kimondottan sötét hely volt.)

Apám megpróbálkozott, hogy átadja nyelvtudását, pl. hogy ott egy automata, látom?, és a Süsswaren felirat édességet jelent. (Végül is németül nem apámtól tanultam meg. Ha tanulni kellett tőle [mert megpróbálkozott vele], nyomasztott a nyelvtudása. Ha külföldön voltunk, óriási biztonsággal töltött el.) Szóval, beültünk, apám megivott egy pohár sört. Ott meg a németeken lehetett nevetni, ahogy a házaspárok letelepszenek egy-egy asztalhoz, fogy a sör, jóval több, mint egy pohárnyi, és a végén Papi föláll, kimegy a vécére – Pipi machen —, míg Mutti türelmesen várja az asztalnál, és hogy kivétel nélkül minden házaspár így csinálja, szinte rituálisan.

Aztán elsétáltunk a szállásunkra, elmentünk egy zümmögő fémdoboz mellett, amire rá volt írva, hogy Öffentliche Beleuchtung, és apám megkérdezte, hogy szerintem mit jelent, mondtam, nem tudom, mondta, a Beleuchtung világítás, az öffentliche meg nyilvános, na, akkor? És büszke volt rám, hogy nem nyilvános világítást mondtam, hanem összehoztam, hogy közvilágítás.

Ahogy így visszaemlékszem, semmi extra nem történt, nem éltünk át különleges helyzeteket. Egyszerűen csak kellemesen eltöltöttük az időt, és ennél többre nem is igen van szükség két ember között, akik szeretik egymást.

Neki még valami dolga volt Prágában, úgyhogy ő ott leszállt a vonatról, én meg utaztam haza, és vittem magammal a nadrágot, amit anyám kért, hogy vegyen meg neki. (Mondom, öltözködés terén a németek igényesebbek voltak.)

Otthon anyám, mikor kibontotta a csomagot, elkezdte hevesen szidalmazni apámat, amiért persze, hogy nem olyan nadrágot vásárolt, amilyenre anyám gondolt. Én meg csak visszafogottan keltem apám védelmére, éppen, mert óriási érzelmi tartalékaim voltak. Pattoghatsz, amennyit akarsz, gondoltam, mi most magunk voltunk Drezdában, mint két jóbarát, ezt már nem lehet tőlünk elvenni.

* * *

Ha már megemlékezés. Ideteszek egy fényképet apámról, úgy húszéves korából. Ezt a leckekönyvéből fotóztam ki. Szerintem elképesztően szexi (már bocsánat a stílustörésért), én soha nem voltam olyan jóképű, mint ő.

Kicsit csasztuska-szerű

2011-09-14T13:23:00.000+02:00

Egy Vezérhöz

– Rám a nép rajongva gondol.

Elszállt már minden önkontroll?

Azt hiszed, az ország hülye?

– Én magam vagyok a Haza.

Bányabáró apád füle!

Kakukkzárási pánik

2011-09-13T14:24:00.000+02:00

Az „okos” mint rassz

2011-09-12T13:09:00.000+02:00

Szeptember 10-én hangzott el a Bartókon, a 11 órai (népzenei) blokkban, valamivel pontosabban 11:27-kor:

„Hátul a cigány gyerekek verekednek, elöl meg az okosabbak ott nézik a táblát.”

Nem ez volt az egyetlen ilyen megnyilvánulás a műsorban (messze nem), bár persze, ügyesen föl volt puhítva ilyenekkel, mint „az egy másik kultúra” meg „nem kell rögtön a rosszat nézni bennük” stb.

Itt elegánsan el lehetne varrni, hogy no comment. Az eleganciától ezúttal eltekintek. Az a véleményem, hogy az a műsorvezető-szerkesztő, az a felelős szerkesztő, aki ilyeneket benne hagy az adásban, egy közszolgálati rádióban, az szíveskedjék eltakarodni a cirmos picsába!

Tegye föl a kezét,

2011-09-08T05:43:00.001+02:00

aki úgygondolja, hogy nem adhatok neki semmilyen utasítást.

Juli

2011-08-29T05:50:00.000+02:00

Ennek a bejegyzésnek az egyetlen apropója, hogy most került a kezembe a mellékelt fénykép. A képről alig van információm, amikor készült, még nem volt automatikus dátumozás, én meg valamiért nem iktattam. Ami tudható, hogy első gépemmel, egy Ljubityellel (ínyenceknek: két fényaknás, 6 x 6-os) készült, mégpedig egy (talán balatoni) SZOT-üdülőben. Hogy mikor, arra már nem emlékszem, de szerintem nem lehettem több tízévesnél.

Zsenge korom nem jelentett akadályt, én már nagyon (értsd: NAGYON) fiatalon is eszméletlenül szerelmes tudtam lenni. Aktuálisan Juliba.

Az újabb generáció talán már nem tudja, milyen egy ilyen SZOT-üdülő, egyáltalán, mi az a SZOT. A betűszó feloldása: Szakszervezetek Országos Tanácsa. Akkoriban, persze, az, amit szakszervezetnek neveztek, minden volt, csak az nem, amit a szó jelent. Inkább a Pártnak afféle nyúlványa; öntudatos dolgozó – ha ideológiailag annyira éretlen volt, hogy a Pártba nem lépett be – a szakszervezetnek mindenképpen tagja volt. Ezt a hűséget aztán – többek között – ingyenes üdültetéssel jutalmazta a SZOT. A SZOT-üdülők, leszámítva az ideológiai hátteret, tényleg jók voltak. Kulturált körülmények közt pihenhettél, szórakozhattál, és a kaja végső soron ehető volt. A hatvanas években meg kifejezetten jó volt a színvonal.

Mármost a főétkezések turnusokban mentek, mert a vendégek többen voltak, mintsem egyszerre elférjenek az étkezőben. Rendszerint két turnus követte egymást. Az étkezésre hívó szó kéziharang rázásából származott, szegényebb helyeken egy darab felfüggesztett vasúti sín ütlegeléséből. A kolompolásra, ha az érintett turnusba tartoztál, leszaladtál az étkezőbe, és helyet foglaltál az asztalodnál. Aztán jöttek a felszolgálók, és hozták a kaját, vitték az üres tányérokat.

Az egyik ilyen felszolgálóba azonnal beleszerettem. Hogy a szüleim mit szóltak ehhez, hát, nem nehéz kitalálni. Valószínűleg megmosolyogtak. Bár apám, aki – most már leírhatom – elég nagy kandúr lehetett, talán megelégedetten nyugtázta, hogy az alma nem esett messze a fájától. Anyám meg… de ez bonyolult dolog vele, most hagyjuk.

A lányról annyi kiderült, hogy Juli a neve. Vélhetőleg nyári munkán szenvedő vagy örömködő tanuló volt, talán még fiatalkorú, de húsznál biztosan nem több. Ha megnézzük a fényképet, nyilván a többség azt mondja, semmi különös. Nem csúnya, de nem is miss Balaton. Nekem akkor miss World volt.

Szerelmem egyébként viszonzásra lelt (lehet, hogy apám szólt az érdekemben?), már a lehetőségekhez képest: az utolsó napokon már puszikat válthattunk (én nyilván lángoló arccal, ő nyilván nem túlságosan komolyan véve a dolgot).

Amennyire emlékszem, nem lehetett kifogás a munkáját illetően, egyszer valamelyik vendég mégis letolta. Láttam Julit, amint sírva rohan ki az étkezőből, én meg azzal az elszántsággal néztem körül, hogy aki Julit bántja, annak velem fog meggyűlni a baja, és ezt a bajmeggyűlést egy életre megemlegeti. Azért képzeljük el, amint egy jó, ha tízéves kis faszkalap a rettenthetetlen lovagot játssza.

Igazság szerint nemcsak a hepciáskodó vendégre voltam dühös (persze, valami kopaszodó, pohos ürge volt), hanem amiatt is, hogy nem rohanhatok Juli után, nem simogathatom a haját, nem puszilgathatom az arcát, pedig egy síró lány megvigasztalása csodás lehetőség a magamfajta rettenthetetlen lovagnak (vagy az akkori viszonyok közt cowboynak, szuper detektívnek?, már nem tudom). De ez föl sem merült, mert tuti, hogy nem engedték volna.

Aztán letelt az idő, csomagolni és menni kellett. Juli odaállt, hogy lefényképezzem (nyilván megint apám intézkedett), és ennyi. Úgy emlékszem, nevet, címet nem cseréltünk.

És most? Bőven nagymama lehet, talán még dédmama is. Mit csinált aktív éveiben? Magyarországon él? Él még egyáltalán? Emlékszik a nyári munkáira? Eszébe jut olykor az az alsós kis köcsög az üdülőből?

Torschlusspanik and the Silky Hair

2011-08-22T11:08:00.000+02:00

Itt eredetileg más bejegyzés állt volna. Elmélkedés a kapuzárási pánikról, az általa generált problémák hatékony avagy kontraproduktív megoldásairól, a kisebb csodáról, mely megkönnyíti a buszon az ismerkedést.

Csakhogy az elmúlt két hétben valami furaság volt a levegőben, a környezetemben mindenki feszült, ingerült volt, és a semmitmondóan, mégis kissé hazugul „lelki kapcsolatnak” nevezett barátságaim egymás után dőltek be. (Persze, az is lehet, hogy az autópályán mindenki szembe jön.) Erre az állapotra a koronát… nem is, inkább arról a keresztvizet az utolsó eset szedte le, amikor egy kétértelmű… nem is, mert nagyon is egyértelmű, bár nyomatékosan viccnek szánt mondatommal – vélhetőleg – sikerült alaposan elszúrnom a „lelki kapcsolatot”.

Ennyi kudarcélmény után úgy gondoltam, itt az ideje egy kis pihenésnek. Szép dolog az ún. élet szeretete, de ha erőltetem, az egyszerre szánalmas és nevetséges. Lazítsunk.

Igen ám, de hátra volt még egy megbeszélt program, amit nem láttam indokoltnak lemondani. A következő történet főszereplői ismét Selymes Hajú (S.) és Deresedő Hajú (D.); aki unja, várja meg a következő bejegyzést.

D. tehát a Város felé autókázik. Nem oda, ahol S. lakik, hanem ahol először találkoztak. Félúton járhat, amikor beborul az ég, és egy gyenge hidegfront homlokfelületén zivatar alakul ki. Ez vicces, mert ha D. megérkezik valahova, ott elég gyakran elromlik az idő, S. cikizi is miatta rendesen. Igen ám, de a zivatar éppen akkorra adja ki az erejét, amikor D. megérkezik a Városba, és ahogy kisüt a lemenő Nap, egészen varázsos fényekkel festi tele a Várost. Látod, fejlődöm, mondja a megérkező S.-nek, aki veszi a lapot.

És most hova menjenek? S. valami kollegiális találkozóról jön, minden, csak nem éhes, és D. sem különösebben. Elhatározzák, hogy beülnek oda, ahova az első találkozás alkalmával ültek be. S. azt mondja, üljenek be az ő autójába, azzal odamehetnek. D. kimutat az autóból az égre, hogy nézd csak, mire S. megállapítja, hogy nagyszerű, még szivárványunk is van.

A Beülős Hely és környéke most is úgy néz ki, mintha díszlet volna az egész. A két főszereplő leül, talán éppen ahhoz az asztalhoz, amelyhez első ízben ültek. Gyümölcstea, alkoholmentes sör. És ragyogóan csorranó beszélgetés, egy-egy kiszólással, hogy azért tényleg nem mindennapiak a fények.

D. lassacskán a program folytatásán töri a fejét, amikor beleszalad abba, amit a pszichológiai szakma kognitív torzításnak nevez. Azt veszi ugyanis a fejébe, hogy S. talán azért autóztatta őt a meeting pointtól a Beülős Helyig (ami egész picike távolság), mert aztán majd nem akar sétálni. D. teljes őszinteséget kérve fölfirtatja a dolgot, mire S. kedvesen biztosítja D.-t, hogy hülye (mármint D.); egyszerűen rondának találja (mármint S.) azt a nevezett útszakaszt. D. megnyugszik, és gondolatban összevigyorog az imént belinkelt blog szerzőjével.

Annak a bizonyos első találkozásnak a leírásában központi szerepet kapott az idő megállásának érzete. Ez tulajdonképpen most is így lehetne, csak az az intervallum, amelyre a randi esik, elég mozgalmas ebből a szempontból. Rövidebben szólva, beesteledik. Kezdődhet a séta.

D. erősen latolgatja, mi az, ami ezen az estén megtörténhet. Az nyilvánvaló – és tiszteletre méltó –, hogy S.-nél nem lehet ajtóstul rontani a házba. Úgyhogy D. egyelőre csak annyit tervez, hogy megfogja S. kezét. Ennek – D. szerint – lehet esélye a többes szám első személyű birtokosraggal kimondott szivárványunk szó, és az után, hogy S. behívja D.-t a közeli játszótérre hintázni.

Végül is butácska dolog történik, S. először vonakodik odaadni a kezét, akkor D. megjelöl egy néhány méteres útszakaszt, hogy addig, amire S. hajlandó is, és amikor vége az útszakasznak, elmagyarázza, hogy a jóhíre forog kockán, ha itt (ahol azért sokan ismerik) meglátják kézen fogva sétálni valakivel, aki nem a… szóval, értjük. D. nagyvonalúan visszagyömöszöli magába a kérdést, hogy pusztán a séta vagy a hintázás nem kompromittáló-e. És különben is, S. megtehette volna, hogy úgy, ahogy van, megtagadja, hogy átengedje a kezét, na, akkor mit akarunk.

Folytatódik a séta. Csillagnézéssel meg a Város díszletesebb részeinek bebarangolásával. Félhomályos utcák, barátságos fények az ablakokból (olykor egy fa lombkoronáján átszűrve), miegymás. Aztán egyszerre csak ott találják magukat a vásári forgatagban, vélhetőleg valami a’gusztus’szadiki rendezvénysorozat kapcsán. A sokaságban D. szívesen fogná megint S. kezét (hogy el ne veszítsék egymást), de hát éppen a sokaságban van a sok potenciális ismerős, ez, ugye, logikus. Aztán D. fölajánlja, hogy vesz S.-nek valami apró tárgyat emlékül, de S. nem kéri. D. igyekszik ezúttal nem áldozatául esni a kognitív torzításnak, és úgy dönt, S.-nek valamiért ebben a pillanatban nem hiányzik, hogy ajándékot kapjon, és a dolog ennél sem többet, sem kevesebbet nem jelent. (Újabb vigyor a pszicho-blog szerzőjének.)

A vásári csillogás közben sem hagyja el D.-t a maradék józan esze. Tudja – saját bőrén megtanulva –, hogy más dolog valakivel egy ilyen többszörösen varázsos nyárestében sétálni, és más együtt is lakni vele. Ez a tudás azonban nem rontja el a kedvét, egyszerűen élvezi a pillanatot, és reméli, S. is jól érzi magát. Amúgy a séta a vásározást otthagyva is folytatódik; komoly beszélgetések váltakoznak az idétlenség határát súroló évődésekkel. Ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Aztán lassan eljön a búcsú ideje. Beülnek S. kocsijába, elfurikáznak a meeting pointig. D. úgy dönt, elköszönéskor nem próbálja meg megcsókolni S.-t, és ez vélhetőleg jó döntés. Ez az este így volt szép és teljes.

Jó húsz perc múlva fölér a „birtokra”. Azon gondolkozik, lesznek-e most is szentjánosbogarak, mint a múltkor. De nem, ezúttal akusztikus élményben van része: egy tücsökkórus noktürnjében.

Klára-napra

2011-08-12T06:09:00.000+02:00

Kicsit Faludy-utánérzés-gyanús, de sebaj.

Hogy mi vagyok? Ragyogó farsangnak halk trubadúrja,

az, aki lantot ver (s pendül annak buta húrja),

élettől ittasult, szerelmes kókler.

Fellegen átsuhanó boldog-szomorú, kék árnykép,

az, ki a tündérnek könyörög két szóval: várj még!

Fogadj el így – vagy küldj utamra – ó, Claire!

Amikor becsap a villám

2011-08-11T13:05:00.000+02:00

Józsi bácsi halálára

2011-08-08T09:38:00.000+02:00

Valamelyik távol-keleti vallás/filozófia, talán épp a buddhizmus szerint az ember azért boldogtalan, mert változó dolgokat szeretne állandónak tudni, és persze, hiába. Ezt hétköznapi szinten mindannyian megtapasztaljuk, amikor egy megszokott villamoskocsit új típus vált föl, amikor eltűnnek a meghitt kis tejivók, mozik stb. (Gyanítom, hogy minden vallás is ilyen szükségletet elégít ki: legyen valami állandó, amibe kapaszkodni lehet. De ennek taglalása messzire vezetne.)

Természetesen személyt is ki lehet nevezni állandónak, akinek elvesztését aztán fokozottan nem értjük, nem akarjuk érteni. (Lázár Ervin szépen áthidalja a problémát Nagyapa meg a csillagok című meséjében.)

Amikor gyerekkori barátom hívására elkezdtem a Zala megyei V.-be járni, izgalmas és szerethető világ tárult föl előttem. Kezdetben úgy tetszett, V. egy a temérdek falu közül, ám elég hamar kinőtte magát afféle darab megmaradt édenkertté. Az volt a benyomásom, V.-ben megállt az idő. Ez sokáig így is maradt. Budapest egyre lármásabb és szűkebb lett, V.-ben a legbrutálisabb hanghatás az volt, amikor éjjelente olajoshordók kivágott és felfüggesztett fenekét kongatták a vaddisznók elriasztására. (Mára, amikor már minden kertészkedő holmi benzinmotorral megy, alaposan kitolódott a csendküszöb.) A táj olyan gyönyörű és nyugalmas, hogy mindegy, milyen idő van, jó ott lenni.

Jakócs Józsi bácsi volt az első v.-i, akit megismertem, pontosabban, az első v.-i, akit otthonában ismertem meg. Mármint szülőfalujában, mert az „otthon” kifejezés sokkal inkább a hegyen lévő borospincét takarta, mintsem a lakóházat a faluban. Józsi bácsival hamar jóban lettünk, azt csak a nagy korkülönbség és a találkozások ritka volta miatt nem mondom, hogy barátok voltunk.

Számomra ő testesítette meg a bölcs parasztember archetípusát, akitől ezernyi dolgot lehet tanulni. Afféle Matula bácsi. Ámbár külsőre nem. Matula szikár, vékony férfi, Józsi bácsi pedig testes, legömbölyített élekkel határolt, Kállai Ferencre emlékeztető, mosolygós arcú, mackós bácsi volt.

Ha V.-re mentem, mindig meglátogattam, ahogy mondom, rendszerint kint, a hegyen, ilyenkor hosszú beszélgetéseket csaptunk, természetesen sosem száraz torokkal. Kellemes volt az olyan tájnyelvi fordulatokat hallani, mint lappancs meleg (kánikula), ez jó nagyot csettent (a közelben lecsapó villámra), holnap permetölök (permetezek), delovári (Delaware; szőlőfajta) és így tovább. Apránkint megismertem a gyerekeit is meg a feleségét, Tera nénit.

Aztán rendszeressé vált, hogy megyek segíteni a szüretben. Később, mikor megvásároltam a „birtokot”, akkor már nálam kezdtük a szüretet. Merthogy a „birtok” szőlő volt. Én azt mondtam:

– Józsi bácsi, én a szőlőhöz nem értek, meg időm sincs vele foglalkozni. Műveld meg, és tiéd a termés.

Így is lett. Én azután is mindig segítettem a szüretben, és nem tudtam úgy bort hazavinni, hogy Józsi bácsi pénzt fogadott volna el érte. Itt jegyzem meg, hogy V.-n sok helyen megkínáltak borral, de eddig még mindig a Józsi bácsié volt a legjobb.

Szóval, az évek során fölépült az imázs: én megöregedhetem, a végén meg is halhatok, de Józsi bácsi mindig ott szorgoskodik a pincéjében, és miután a szögre akasztotta az óriási, sárgarézzel megforrasztott pincekulcsot, azt mondja, hogy elsőben is igyunk egyet, és akkor leülünk a hordó-, kenyér- és szalonnaillatban, és tényleg iszunk, és csak mesél, mesél (bőven volt miről).

Az első kis tű döfését akkor éreztem, amikor egyszer csak azt mondta, Szőrfülű, már nem győzzük erővel, nem tudjuk megművelni a te szőlődet is. Pedig nem is volt olyan hű, de nagy. De ez még úgy-ahogy belefért. Aztán apránként a többi. Már nem mindennap megy ki a hegyre, csak olykor. Aztán olykor is csak, ha kocsival kiviszik meg vissza.

Ezek után a szőlőm nagy részét kivágattam, csak elvadult volna. De szüretelni azután is eljártam Józsi bácsiékhoz. Józsi bácsi pedig főnökből lassan tiszteletbeli főnökké minősült vissza, afféle díszdoktorrá. Vagy mint egy európai királyságban a király. Még később már az sem.

Most nyáron pedig azzal kellett szembesülnöm, hogy elég volt, befejezte, befordult a falnak. Mint akiből kifogy az elem. Hiába, Szőrfülű, lejárt az idő, mondta. Már ki sem kelt az ágyából, és a szobában halálszag érződött.

Szombaton (tegnapelőtt) kaptam a hírt, hogy meghalt. Ez, ugye, minden volt, csak nem váratlan. Éppen ezért olyan nagyon nem is vágott földhöz. Csak hát, a gyásznak van egy retardált eleme is. Az, hogy valaki meghalt, nagyot üt, de valahogy beleszuszakolható abba a nulla információértékű bölcsességbe, hogy hát ez az élet rendje. Az, hogy valaki nincs többé, tompább, de súlyosabb és tartósabb fájdalom.

V.-n nyilván idén is lesz szüret, ráadásul ígéretes a termés. Idén először nagyon más lesz, mint eddig. Az lesz benne a szívszorító, hogy mindenki tudja, miért más, de senki nem tud mit kezdeni ezzel a tudásával.

Rohan az idő

2011-08-04T18:31:00.000+02:00

Szőrfülű villamosra vár. A megállóban megpillant egy fiatal nőt, meg is áll rajta a pillantása. A nőről annyi tudható, hogy meglehetősen fiatal, legalábbis Szőrfülűhöz képest. Azzal együtt inkább közömbösen, mintsem lekoptatóan néz végig Szőrfülűn.

Befut a villamos, felszállnak. Szőrfülű úgy helyezkedik, hogy még egyszer a nő szemébe nézhessen, de ezt ne szexista bunkó módjára csinálja. Ekkor az egyik ülésről felpattan egy fiatal srác, hogy átadja a helyét Szőrfülűnek.

A kis hercseg

2011-07-26T10:03:00.000+02:00

(Már régebben elkészültem vele, de valahogy vonakodtam fölrakni. Míg ezt meg nem pillantottam.)

Fényreklám

2011-06-30T10:47:00.000+02:00

A Kvantummechanikai Művek

most

AKCIÓS ÁRON

forgalmaz fotonokat!

Vegye tőlünk a fényt!!

Rezgésbe hozzuk!

Szörp jégkockával

2011-06-20T07:09:00.000+02:00

Bizony, az ismétlések, a reciklált történetek, a „…visszatér”-ek és második részek esetében megvan annak a veszélye, hogy rosszabbak, gyengébbek, de legalábbis fáradtabbak lesznek, mint az előzmény volt. Ezeken töpreng Deresedő Hajú az autóban a Város irányában. Igazából a „birtokra” utazik hétvégére (valami dolgozni- és pihennivaló mindig akad), de most megszakítja útját a Városban: harmadik randijára igyekszik Selymes Hajúval.

(A modorosság csapdáját elkerülendő, meg persze kényelmi okokból a két főszereplő a továbbiakban D. és S.) A töprengést az is táplálja, hogy D. mindezeket bloggerként is szemléli. Kicsit maga előtt is szabadkozva reméli, nem exhibicionizmusból, hanem mert az élet (vagyis hát az élet egy-egy eseménye) simán tekinthető irodalmi műnek.

S.-nek van kb. két szabad órája, addig le lehet ülni beszélgetni. D. egy kicsit elcsodálkozik, amikor S. nem valamely vendéglátóipari egységbe vezeti (bár ezt is fölajánlja), hanem az éppen üres lakásba. És innentől D. némileg tanácstalan, mert be kell lássa, hogy a jó pár évtized alatt felhalmozott tapasztalataival semmire sem megy. Nem tudja, mi számít keringőre való felhívásnak (amit esetleg nem érzékel), és mi nem (amit pedig annak vélt).

Merthogy S.-en olyan ruha van, ami elég sokat enged látni, de hát meleg is az idő. Meg történik egy (ki)villanás („eddig barnultam le, innentől fehér vagyok”), de ez egy elmesélt sztoriba van beágyazva, így messze nem olyan kihívó, mint itt, a blogon, kiragadva. Maga a beszélgetés egyébként a teraszon zajlik, D. kezében egy magas pohár, benne szörp jégkockával; akár egy amerikai filmben.

És egyébként a beszélgetés szépen csörgedezik a maga medrében, S.-sel jólesően, könnyeden lehet beszélgetni, reméljük, ő is így gondolja. Aztán persze, D. sorra követi el az apróbb-nagyobb balfácánságokat. Észreveszi, hogy beszakadt a körme, és mert az ügyesebbik kezén, megkéri S.-t egy kis manikűrre, amit S. kedvesen végre is hajt, csak hát erősen olyan a látszat, mintha D. készült volna erre. Aztán: D. beszámol arról a furcsa szokásáról, hogy ha vesz magának valamit (ruhaneműt vagy műszaki cikket vagy könyvet vagy CD-t), azt elrakja, „érleli”, és csak egy idő után veszi használatba. De a kapcsolataival is mindig így volt. Minél komolyabban vette a partnert, annál jobban ráért a testi vonal, hiszen hosszú távra volt tervezve.

Meg nekiáll sztorizni, amivel nem lenne baj, csak hát az adott sztorikban mindig előkerül egy-egy Hölgy, akinek a szerepe nem lényeges az adott sztoriban (ennyire azért nem vagyunk elefántok), de lehet, hogy ez is sok. És bizony, ahogy telik az idő, S. egyszer csak vet egy fáradt pillantást valahova a falra, amiből kitetszik: kezdi unni a látogatást.

Pedig a pillantása amúgy végig nagyon igéző. Ő maga elégedetlen ugyan zöld szemével, de D.-nek nagyon tetszik. Sőt, S., úgy, ahogy van, alakjával, hajával, hangjával együtt nagyon tetszik. És D. már megint nem tud odafigyelni – pontosabban, erőlködnie kell, hogy odafigyeljen – rá, mit mond S., mert azt latolgatja, bekövetkezik-e végül a varázs.

Mert D. csudára tudja értékelni az ilyen mikroszkopikus varazsakat is, amikor egy-egy pillanatra megáll az idő, és megtörténhet egy érintés, egy csók, ám ő nem mer semmit sem tenni, mert fél, hogy elszakítja azt a végtelenül finom, vékony selymet, amiből a varázs szövetett.

Sajnos, ezúttal a fordítottja következik be. Előbb azonban S. uzsonnát készít D.-nek (két szendvics, egy banán), mert a sajátját jól otthon felejtette. Akkor D. tesz néhány buta és esetlen kísérletet, hogy S.-t megölelje és -csókolja, amit amaz finoman ugyan, de elhárít. Egy simogatás még sikeredik, és D. megállapítja, hogy S.-nek valóban rendkívül selymes a haja. Aztán kap egy vázlatos rajzot, hogy kitaláljon a Városból, és távozik.

A kocsiban azon gondolkozik, hogy ügyetlen próbálkozásaival vajon nem szúrt-e el valamit, már ami ennek a barátságnak a jövőjét illeti. Különös tekintettel a kapcsolatok mélysége és a kivárás ideje közti összefüggésre, amiről korábban beszélt. D. hümmög magában, és kedélyállapotát leginkább a „kissé elkenődött” szerkezet jellemzi.

Este 9 körül érkezik meg a „birtokra”. Mire behurcolkodik a házba, már csak halvány derengés marad az alkonyatból. Szerencsére a „birtok” varázsos erővel bír. A táj, a csend, a levegő (meg az a valami, ami megfogalmazhatatlan) kellemesen oldja D. elkenődöttségét. És amikor S. pillantása újra fölbukkan néhány szentjánosbogár alakjában, akkor D. már voltaképpen boldognak érzi magát.

Holdfogyatkozás 2011. június 15.

2011-06-17T10:02:00.000+02:00

Hát, igen, az asztrofotózás is mesterség, melynek gyakorlásában nem nélkülözhető a rutin meg az a bizonyos etwas, amit leginkább úgy írunk körül, hogy „van érzéke hozzá”. Természetesen a jó felszerelés is nélkülözhetetlen, és nem árt, ha kevéssé fényszennyezett környéken fogunk neki az észlelésnek.

A következő képek tehát több okból is amatőr minőségűek, ráadásul csaltam, mert az utolsóban én varázsoltam az égboltra néhány csillagot. De azért talán elmennek.

Az öreg hajós

2011-06-16T09:31:00.000+02:00

(„A hűség versei” sorozatból)

Ha dér bevonta dús szakállát,

a vén hajós a part felé tart.

A messzi mólón már hazát lát,

és nem fél többé zord vihart.

És búcsut int a kék tengernek.

Isten hozzátok, szép szirének!

Bocsánatot az ágyban nyernek

a nem tudott, de sejtett vétkek.

Bodzaszörp

2011-06-14T14:08:00.000+02:00

Nyilván temérdek recept létezik; itt és most nem írom le a temérdekegyediket. Annál is kevésbé, mert fölül is bíráltam: az ajánlott 60 tányér bodzavirág helyett többet rakok bele, egészen 100-ig. A citrom mennyisége is emelhető.

És hát, az eredmény igazolta a revíziót.

A képeket viszont szívesen megosztom.

Borúlátó felosztás

2011-06-02T12:44:00.000+02:00

…és csak kétféle ember van:

modoros és modortalan.

Külső mozi – belső mozi

2011-05-24T17:29:00.000+02:00

A visszatért idő nyomában

Ha történetesen úgy alakul – illetve ne szórakozzunk már; szóval, úgy alakítjátok –, hogy három évtizednyi egymásról nem tudás után elmentek egy moziba, ahogy 31 éve is mentetek, és megnéztek egy új Woody Allen-filmet (ahogy 31 éve is megnéztétek az akkor új Woody Allen-filmet), és fogjátok egymás kezét, sőt, a lehetőségekhez képest egymáshoz is simultok, éppen úgy, mint 31 éve, és a végén egy diszkrét, szinte jelzésértékű csók után ámult döbbenettel tapasztalod, hogy ez aztán tényleg, hogy úgy mondjad, ingerületről ingerületre szakasztott ugyanolyan, mint 31 éve,

akkor

elgondolkozhatsz rajta, hogy az idő vajon egyenes vonalban halad vagy spirális pályán. Ez még afféle zseb-reinkarnációs élménynek is kicsit karcsú, de a maga mértékében elementáris.

Amikor a természet visszahódít

2011-05-18T15:06:00.000+02:00

Az alábbi képek egy kb. egy éve létező tóról készültek. A helyszín a Pátyot Zsámbékkal összekötő országút jobb oldala (Páty–Zsámbék irányban). A terület, mint a környéke, mezőgazdasági terület volt, ámde tavaly annyi csapadék hullott (és olyan hamar), hogy bizonyos helyekről a víz nem tudott hova folyni.

Mint látható, nagyon hamar gazdag növény- és állatvilág jelent meg itt. Amennyire a természet leleményességét ismerem, még halak is lesznek a tóban, mondjuk, madárlábon vagy -csőrön bevitt ikrák útján.

Vagy ki tudja? Hiszen most már kezd kiszáradni. Ha így van, akkor ez a pár fénykép őrzi annak a néhány hónapnak az emlékét, amíg valami korábbi (és jól működő) állapot állt vissza ezen a kis területen.

Ha annyira hülye vagy,

2011-05-17T11:22:00.000+02:00

hogy a gombával együtt a legfinomabb dijoni mustárodat is kirántod a hűtőből,

akkor nyerjél vigaszt legalább az elkészült gombakrémleves minőségéből!

Vadkacsalesen

2011-05-11T11:47:00.000+02:00

A megállt idő nyomában

Ha az ember deresedő (és erősen fogyó!) hajjal megismerkedés céljából randizik, arra az a mentsége, illetve nem is mentsége, mert miért kellene mentegetőznie; szóval, az a fokozott indoka, hogy már az egész nem hétköznapian indult.

Vagyis ez sem egészen igaz, hiszen a telefon téves használata végül is hétköznapinak mondható. Ha tehát a Deresedő Hajúnak befut egy meg még egy meg még egy SMS, amelyek láthatóan nem neki szólnak, akkor szinte magától adódik, hogy egyszer csak válaszol, kb. ekképpen:

Ki vagy?

Már csak méltányosságból is: az a szerencsétlen ne költse a pénzét arra, akire nem akarná.

És a válaszból kiderül, hogy a másik (előlegezzük meg, hogy ő pedig Selymes Hajú) valóban rossz telefonszámot használt, elnézést. Deresedő Hajú már kinőtt ugyan abból, hogy minden hülyeségben a sors kezét lássa, de azért elkéri a másik ímélcímét. Amit az meg is ad neki, miért ne, egy ímélcímet bárki tudhat, a legtöbb levelezőrendszeren van lehetőség kiszűrni a nem kívánt feladókat. Deresedő Hajú persze, óvakodik attól, hogy bárkit zaklasson, és nekiáll kulturáltan levelezni ama másikkal. Akiről lassacskán kiderül, hogy jó eséllyel tényleg Selymes Hajú.

További mentség, akarom mondani, fokozott indok a folytatásra, hogy Selymes Hajú egészen máshol lakik, mint Deresedő Hajú. Így kellemesen lehet lebegtetni, hogy „egyszer összefuthatnánk, ha erre jársz/arra járok”. Ez egészen odáig húzódhat, hogy egy levelében Selymes Hajú megjegyzi, úgy látszik, az égiek nem akarják ezt a találkozót.

De aztán mégis összejön! Történik, hogy Deresedő Hajú egy hosszú hétvégét (május!) a „birtokon” akar tölteni, ahonnan nincs is nagyon messze az a pont, ahol – ismerkedés céljából – össze lehet futni.

Itt aztán jókat lehet bénázni. Deresedő Hajú a „birtokról” érkezik, lyukas pólóban, megtisztított, de azért mégis földmunka utáni körmökkel. Lehet várni a pizzéria előtt. Mi lesz, ha Selymes Hajú nem talál oda? Vagy: odatalálna, de esze ágában sincs eljönni, Deresedő Hajú meg nyugodtan csináljon majmot magából a hiábavaló várakozással. Vagy: eljön, és aztán? Beülnek a pizzériába? És akkor mi az úzus? A pasi állja a számlát? Nyilván. Sóher (és kispénzű) alak ne randizzon. És aztán? Fog menni a beszélgetés? Deresedő Hajú elég jó társalgó, de ha a másik nem eléggé partner, vagy egyszerűen egymásnak nem partnerei a felek, akkor az csak valami izzadságszagú izé lesz, ld. Boris Vian: Venyigeszú és a Plankton.

Ám a folytatásra a fokozott indokot az szolgáltatja, hogy Selymes Hajú (és valóban az!) egészen kis, elnézhető késéssel befut. Kellemes kézfogás, miközben a felek hibátlanul felmondják a nevüket, pedig jó régen tanulták. Selymes Hajú is, akárcsak Deresedő Hajú, ebéd után van, nem szeretne a pizzériába beülni. De mi volna, ha meginnának egy kávét, illetve teát itt valahol? Pompás gondolat. Úgyhogy ezek ketten beülnek egy ilyen helyre ott valahol.
Deresedő Hajú poénkodik egy csöppet a felszolgálónővel. Ez veszélyes dolog, mert a viccelődésnek nem szabad sem erőltetettnek, sem harsánynak lennie, finomnak és szellemesnek viszont kell, hogy kitűnjék, Deresedő Hajú deresedő haja ellenére sem sótlan alak. De a tréfálkozás jól sül el, és Selymes Hajúról kiderül, hogy remekül lehet vele beszélgetni. Ennek hátránya is van, később visszatérünk rá.

Az ott valahol pedig remek hely, tisztára olyan, mintha díszlet volna, egyszerre folyik az élet a színpadon és a zsinórpadláson, kint és bent, urak, asszonyságok.

Közben egy cigarettázó alak két egészen apró fajta kutyával vonul el mellettük, és Selymes Hajú azt mondja, persze, csak halkan, hogy cicc, ezek szerint érdemes volt poénkodni a felszolgáló-kisasszonnyal, Deresedő Hajú hálásan el is neveti magát. Ő még mindig fenntartással látja bármiben a sors kezét, de kénytelen elismerően csettinteni, hogy jó a dramaturgia, mert a kutyatulajdonos már jön is vissza (ezúttal nem dohányzik, hanem fagylaltot nyal), és a ciccet meg lehet ismételni, megvan az első közös poén, nyomelemnyi közös múlt.

Hanem a leglassabban kortyolt kávé és tea is elfogy egyszer, és hát a kisasszony is odalép, hogy hozhatok esetleg még valamit?, no, ebből lehet érteni. Deresedő Hajú most helyreütheti az iménti – igaz, csak gondolati – csorbát a sóherséggel, és megkéri Selymes Hajút, lenne a vendége. Amit amaz kedvesen megköszönve el is fogad, azzal, hogy legközelebb majd fordítva. Deresedő Hajú viccbe fojtja megilletődöttségét, és azt mondja, köszöni, ő majd akkor tatárbifszteket fog kérni, mégpedig két adagot.

Ezek után kis séta egy padig a tavacska partján.

A kellemes beszélgetés folytatódik, mégpedig meglehetősen csapongva, gyakorlatilag mindenről. Néhány aranyhal és vadkacsa a jelenet tanúja.

Aztán séta tovább. Selymes Hajú fölmarkol a földről egy adag gyapotszerű valamit, a kanadai nyárfa összesodródott pölyheit. Ezt remekül lehet vattagombóccá gyúrni, közösen megtapintani, miközben a kezek egy pillanatra összeérnek.

Folytatódik a séta, helyszíne néhány ódon, girbegurba utca, ahol vigyori manókra emlékeztető, kis házak tesznek úgy, mintha rá akarnának ugrani a sétáló párra. És most vissza is térhetünk a beszélgetés remek voltára, illetve annak hátrányára. Az történik ugyanis, hogy Deresedő Hajú egyre kevésbé figyel rá, mit mond Selymes Hajú, csak arra, hogy mondja. Sajnos, az is benne van a dologban, hogy Deresedő Hajú időnként hajlamos nem eléggé odafigyelni a másikra, de az is, hogy Selymes Hajú csacsogása (a szó legjobb értelmében véve) önmagában zenei élmény, melyben maguk a szavak csak mérsékelten fontosak.

Aztán csak el kell búcsúzni. Deresedő Hajú érdeklődve várja, mi lesz a búcsúgesztus, talán megint kézfogás? Nem, hanem két puszi, amire szinte nem is számított. Aztán elintegeti Selymes Hajút, és mielőtt kocsiba száll, hogy visszamenjen a „birtokra”, megnézi az óráját, és azt mondja, ejha.

A napsugarak pedig három órányi várakozás után megkönnyebbülve változtatnak beesési szögükön.

Magyar sipkára magyar csörgőt!

2011-05-10T10:28:00.000+02:00

T. Miniszterelnök Úr!

Alulírott Szőrfülű a következő problémámat szeretném megosztani Önnel. Markáns személyiségvonásom, hogy értékrendemet, véleményemet nem tudom pillanatnyi érdekeimhez, netán mások elvárásaihoz igazítani, más szóval, ha színt kell vallanom (vagy nem is kell, de elkap a forrófejűség), akkor az önnön értékrendemért való kiállásom többeknek csípheti a szemét. Ez, mint Ön is tudja, diktatúrákban egzisztenciálisan is veszélybe sodorhatja az alanyt.
Mármost a vélemény (netán bírálat) szabad kimondása és az egzisztenciális biztonság egyidejűleg egyetlen státuszban lehetséges (mármint diktatúrákban), miért is, mindezt végiggondolva, az udvari bolond posztjáért folyamodom Önhöz.

Bízom kérésem méltányos elbírálásában.

Tisztelettel,

Szőrfülű

Járművön nem ismerkedünk

2011-05-05T08:38:00.000+02:00

Már régen kinéztem magamnak (a távolsági busz erre jó: olvasol, vagy keresed a szimpatikus arcokat-alakokat), de ez a kinéztem nem is jó, valahogy benne van a birtoklás, de nem tudok most jobbat, a fölfigyeltem rá kevés, a megigézett túlzó, az erősen foglalkoztat meg valahogy hamis; de mindegy, értjük, és úgy történt, hogy tegnapelőtt mellém ült le a buszon, pedig mintha még lett volna hely, és ez azért is volt jó, mert általában, ha rápillantok, közömbösen, illetve sehogy sem fogadja, sőt, olykor egy árnyalatnyi bosszús ajakrándulást is vélek látni, így érthető, miért örültem annak, hogy leült mellém, és persze, az is benne volt, hogy rosszkor ült mellém, mert a könyv, amit olvastam, egy bulvárlapba volt csomagolva, hiszen azért nem kár, de akár elítéli, akár helyesli a bulvárlapot, az számomra mindenképpen hátrányos pozíció; de amiatt is rossz volt az időzítés, hogy nekem valakivel találkozóm volt a buszon, mégpedig lényeges és fontos találkozóm, és ha nem akarok ezzel a valakivel megalázóan udvariatlan lenni (amúgy is elég érzékeny teremtés), akkor elnézést kérve föl kell állnom őmellőle, aki most először mellém ült, és így is történt, és ő kedvesen mosolyogva kiengedett, és nekem fájt a helyzet, mert annyira szép volt a mosolya (erre még visszatérek), és amikor leszállt, még odanézett ránk, amit úgy értelmeztem, hogy felméri, milyen viszonyban vagyok azzal, aki miatt elültem mellőle, és közben kényelmetlenül, mondjuk ki, aljasnak éreztem magam, amiért én vele foglalkozom, vele, akinek a nevét sem tudom, ahelyett, hogy vele foglalkoznék, akinek tudom a nevét, és aki kifejezetten miattam szállt föl.

De úgy gondoltam, aljasság vagy sem, ezt nem hagyom, nem, nem is annyiban, inkább félbe, és tegnap levágtam egy kis orgonaágat, ugye, érthető a szituáció: a saját kertemből kellett lopnom az orgonát, és azt vittem magammal a buszra, és ő felszállt, de akkor már nem volt mellettem szabad hely, szóval, nem derült ki, hogy tegnap is mellém ült volna-e, és én gyűjtöttem a bátorságot, hogy odaadjam az orgonaágacskát, számba vettem az összes elképzelhető reakciót, és aztán leszálltunk a buszról, de ő sietett, majdhogynem loholni kellett utána, és néztem, ahogy megnyomja a villamos ajtónyitó gombját, de hiába, mert az a villamos már elindult, és arra gondoltam, milyen szép a keze, ahogy azt a hiábavaló mozdulatot teszi, de hát ha nekem tetszik, akkor már nem tette hiába; na, és akkor utolértem, de valahogy hátat fordított nekem, szerintem nem szándékosan, szóval, meg kellett kerülnöm, és akkor átnyújtottam az orgonaágacskát, hogy tessék, mire azt mondta, köszönöm, de ez egyértelműen azt jelentette, hogy köszönöm, nem, amire fölkészültem, mégpedig két mondattal is, hogy ugye, elfogadja? meg azzal, hogy nem fogadja el?, csak arra nem készültem föl, hogy a beszédközpontom leblokkol, úgyhogy csak annyi jött ki, hogy elfogadja?, mire megint azt mondta, hogy köszönöm, és ez már az elfogadva megköszönés volt, és megint kiderült, milyen nagyon szépen tud mosolyogni; tudják, amikor valaki nem készül fel, nem rendezgeti a mimikai izmait, hanem tényleg teljesen természetesen, spontánul elmosolyodik, hát az valami elképesztően gyönyörű tud lenni, és éreztem, hogy ezt nem lehet fokozni, meg neki meg akartam hagyni a lehetőséget, hogy most ne kelljen beszélgetnie velem, ha esetleg nem akar, ez így volt szép, és előre mentem, fölszálltam a villamosra, és a fél világ engem irigyelt, anélkül, hogy tudta volna.

Halleluja!

2011-05-02T12:52:00.000+02:00

II. János Pál boldoggá avatása rendben végbement, miután az egyház felelős tisztségviselői meggyőződtek róla, hogy a egy bizonyos apáca csodás gyógyulása valóban csodás volt. Nincs okunk kételkedni, miután az egyház évszázadokon át kínos precizitással tartotta magát a tényekhez, illetve az igazmondáshoz.

Nem is az egyházzal van gondom ebben az esetben. Hanem a dolog, hogy úgy mondjam, technikai lebonyolításával. A Parkinson-kóros apáca vélhetően már maga is imádkozott a gyógyulásáért. De nem történt semmi, az égi hatalmak hagyták békén az orvostudomány jelenlegi állását, mely szerint a Parkinson-kór nem gyógyítható. Hanem amikor az illető apáca II. János Pálhoz – az elhunyt II. János Pálhoz – fohászkodott, akkor bezzeg meggyógyult.

Azt feltételezni sem merem, hogy az apáca kizárólag magának kívánt volna gyógyulást, de a csoda valamiért csak őrá áramlott ki, a többi nemtudomhánymillió parkinsonosra nem.

És még egyszer: a pápa nem életében tette a csodát, hanem, hát, lényegében semmikor. Csak hozzá fohászkodtak.

Az ÚR útjai kifürkészhetetlenek.

LVU 583

2011-05-02T09:58:00.000+02:00

Budakeszi külső határában megelőzött, a záróvonalat átlépve. Rávillantottam, hogy azért mégis. Erre rögtön nem lett neki sürgős, hanem lényegében lépésben kezdett haladni előttem. Mer' ő megmutatja a köcsög mazsolának, aki vagyok, hogy rá nem lehet villogni büntetlenül. Egyszer még kajánul jobb irányjelzőzött is (="most megelőzhetsz, ha akarsz"), amely jelzésnek ha bedőlök, garantált a frontális ütközés a szembejövővel. Aztán ezt a lassúskodást így játszottuk Páty egyik legutolsó keresztutcájáig. Megelőzni nem volt alkalom, és nyilvánvaló is volt a számomra, hogy ha megkísérlem, belegyorsít.

Ezek után követtem, míg meg nem állt, mindketten kiszálltunk a kocsiból. Én előkaptam belépőkártyámat, amit rendőrségi szolgálati igazolványnak nézett. Igazoltattam, közöltem vele, hogy a záróvonal átlépése szabálysértés, és óvodás viselkedés, amit a figyelmeztetésem után művelt.

Jaj, ne haragudjak, stersszes napja volt, isten bizony nem szokott ő ilyet csinálni, és ha a dolgot, khm, magunk között le tudnánk rendezni, ő nyitott volna minden megoldásra. Oké, mondtam, adjon, amennyit jónak lát. Satöbbi.

(A pirossal szedett rész a fantázia szüleménye.)

Ahogy közeledünk a májushoz,

2011-04-28T09:17:00.000+02:00

úgy csúszik a kép jelenből múltba.

Bejutottam a döntőbe

2011-04-18T17:21:00.000+02:00

Ma volt az ultrahangos vizsgálat. Ultrahangos, az nem azt jelenti, hogy a doktor tiszta erőből rád ordít, hanem azt, hogy kapsz időpontot 9:25-re, és potom három óra múlva már el is szabadulsz.

Egyébként kicsit magamnak is köszönhettem a vendégmarasztalást. Álmomban nem jutott volna eszembe, hogy a földszinti Betegirányítóban való (beutalós, TAJ-számos) bejelentkezés nem elég. A röntgenosztályon kedélyesen múlt az idő, amikor gyanús lett, hogy miért van ott is recepció. De még a korrekció, azaz a második bejelentkezés után is döbbenetesen sok időm maradt. Hepciáskodni nem volt értelme, hiszen ki is írták, hogy nem feltétlenül érkezési sorrendben... Annyi eszem viszont lehetett volna, hogy viszek magammal könyvet.

De a lényeg, hogy a lelet lényegében negatív. Leszámítva a májam picivel nagyobb voltát (ah, a rendszeres esti sörözések), de ez akár alkati is lehet. Szóval, egészségesen, mint a makk(om), lehet folytatni az élet nevű foglalkoz(tat)ást, mely így ötvenen túl egyre inkább emlékeztet a tornaórák "kidobós" nevű játékára.

Lélekbizonyíték

2011-04-01T05:15:00.000+02:00

Az alább közölt fényképek remélhetőleg pontot tesznek az évszázados vitára, melynek tárgya a lélek létezése és testtől való függetleníthetősége. Szándékosan hamisítvánnyal kezdem, hogy látsszék a különbség; ezt Photoshoppal barkácsoltam össze.

A második azonban hiteles. A legelmélyültebb meditáció állapotában készült. Hitelességét bizonyítja, hogy a testből kiszállt lelken ugyanaz a ruha látható, mint ami a testen, lévén a lélek szemérmes és empatikus a testtel. Aki ezek után sem hisz, azt csak sajnálni tudjuk.

Ahogy elnézem

2011-03-31T10:43:00.000+02:00

Vészesen fogy a magyar. A nem magyarok meg szaporodnak, mint a nyulak. A Jobbik lát megoldást a problémára (mind a kettőre). Az első szerint neho'mmár a nő döntsön a magzata kihordásáról! Meg kell a dolgot szabályozni! És mivel a Jobbik csak látszatellenzék, nem látszik semmi akadálya a szabályozás keresztülverésének.

Isten bizony nem akarok cinikus lenni, de ez vajon nem azt fogja eredményezni, hogy megszületik az abortuszturizmus?

Bejutottam a középdöntőbe

2011-03-22T09:23:00.001+01:00

Az úgy volt, hogy valami több éve elő-előjövő tompa fájdalom miatt a gyanú árnyéka a prosztatámra is rávetült. Miután a második ultrahang nagyobbnak mutatta, mint az első, háziorvosom urológushoz irányított. A kéznél lévő urológusból nem kértem, mert

1) túlságosan nyers a modora (bár az ilyesmit szoktam tudni kezelni);

2) piszkos a körme (ezt meg hadd ne én kezeljem).

Így esett a választás Papp György professzorra.

Vagy 25 éve egy varikokéle jóvoltából volt szerencsém a kése alá feküdni. Jó és megbízható orvost ismertem meg benne. Nem sokat változott, illetve, ahogy elnézem, kevesebbet öregedett, mint én. Az ő stílusa is nyers, de máshogy. Ezt kedvelem.

– No, Rozália, akkor most legyen szíves Szőrfülű urat ledöfni, addig én előkészülök a vizsgálatra.

(Rozika az asszisztens, a ledöfés a vérvételre vonatkozik, a vizsgálat meg a prosztata manuális obszervációja.)

– Hol is van az a rozsdás tűnk, amit a múltkor vettünk a lengyel piacon?

Persze, lehet, hogy akad, akinek ez túlságosan kedélyeskedő, nekem még belefért. (És lehet, hogy a prof. meg is válogatja, kivel mit süt el.)

A manuális vizsgálatról megígérte, hogy egyáltalán nem lesz kellemetlen, „tekintve, hogy én csinálom”. Tényleg egész tűrhető volt, ámbár azt hiszem, az anális szexet ezután is jól tudom nélkülözni. De ami a fődolog, hogy semmi elváltozás nem mutatkozott. Erre utal a bejegyzés címe.

El lehet bukni még a vérvizsgálat eredményén (bár bízom benne, hogy ha aggasztó lenne, akkor már utánam nyúltak volna), és az ápr. 18-án esedékes vese-ultrahangon. Egyelőre azonban egy konkrét eredmény van, és az jó!

A tavasz első hátulütője

2011-03-17T14:38:00.000+01:00

Tüntetés

2011-03-16T05:46:00.000+01:00

Tegnap én is ott voltam a tüntetésen a Szabad sajtó útján. Olyan igazi, szép, szívet melengető tüntetés volt, valódi márciusban.

Kicsit részletesebben: szép tüntetés volt, igen gyenge szónokokkal. Ráadásul mindenki nagyjából ugyanazt mondta el. Ami már-már unalmasba fordult, amikor a kiváló lengyel újságíró szavait még tolmácsolni is kellett.

Persze, mondhatjuk (és magam is vallom), hogy ha alapvető jogokról van szó, akkor a mondanivalót nem lehet elégszer elismételni. Továbbá, amikor a tenyérbemászó butaság és hatalmi arrogancia ül tort, akkor – szükségképpen – a rájuk adott válasz sem lehet túl okos.

Hogy konkrétummal is előálljak, ha Fanyarország miniszterelnöke olyant bír mondani, hogy 1848-ban Bécs zsarnoksága alól szabadultunk, deellenbenezzelszemben ma meg Brüsszel akar diktálni nekünk, akkor talán nem lövünk bakot, ha tenyérbemászó butaságról és hatalmi arroganciáról beszélünk. NB. a miniszterelnököt (vagy librettistáját) valamelyik tanácsadó figyelmeztethette volna, hogy a Habsburg-monarchia részének lenni nem volt népszavazás kérdése, ellentétben az EU-tagsággal. (Az meg különösen pikáns, ha a soros elnökséget ellátó ország kormányfőjeként beszélünk ilyen faszságokat.)

Szóval, kellett ez a tüntetés.

Voltak zenék is. Számomra ismeretlen zenekarok-énekesek léptek föl, aminek örültem, mert ez mutatja, hogy a fölvetődő problémák iránt az a korosztály sem közömbös, amelyik már beleszületett a rendszerváltásba. Mondjuk, én örültem volna, ha Koncz Zsuzsa és Bródy János is szerepel.

Aztán este a rádióban, a hírekben tízezres nagyságrendről beszéltek, és nem dőlt be a stúdió fala.

Ahol éppen tartunk

2011-03-11T07:02:00.000+01:00

1) Jött egy kérdőív. A borítékon a feladó: MAGYARORSZÁG KORMÁNYA (mármint megbízásából stb.). Na most, ez a szószerkezet egy egész órakor elmondott hírekben elmegy (bár ott is pongyola), de egy kvázi hivatalos postai küldeményben...? Kínos, hogy nekem, a mezei állampolgárnak kell emlékeztetnem a hatalom birtokosait, hogy ez a fogalom, „Magyarország”, meglehetősen komplex. Ha egy testület ennek a földrajzi-történelmi-kulturális és a jóég tudja, még mikből összeállt rendszernek akar a kormánya lenni, az nagyfokú hatalmi mohóságról árulkodik. Én a Magyar Köztársaság jelenlegi kormányáért sem rajongok, de a legitimitásukat nem vonom kétségbe.

2) Hírek. Az Alkotmány új neve Nemzeti Alaptörvény lesz. Azt kérdi a feleségem, mi a baj az „alkotmány” kifejezéssel. Mondtam, nem tudom, hacsak az nem, hogy Kádár és Gyurcsány idején is ez volt használatban. No de, ellenkezik a párom, már jóval Kádár előtt is használatban volt. Erre már az asztalra ütöttem: „Igen, de ezek bemocskolták. Monnyanak le!” Ezen jót (=keserűt) kacagtunk.

3) Ugyanott. A Nemzeti Alaptörvény első fejezete a Nemzeti Hitvallás lesz. Nabazmeg. Aki annyira naiv, hogy megkérdi, mi a baj, hát az jó is lehet, annak csak annyit mondok: Probatbicol... izé, nem ezt, hanem hogy a Legfelsőbb Bíróság mostantól Kúria lesz. (Gondolom, két pillanat alatt megszületnek majd az obligát szóviccek.) Úgyhogy nagyjából sejthető, mi várható ettől a krédótól.

4) Egy ismerősöm a Face-livre-ről (na, vajon ez mi?) bedobott egy felhívást, hogy ideje lenne már lebontani a gellérthegyi Szabadság-szobrot, és a helyébe Magyarország Nagyasszonyát tenni. (Talán nem kell mondjam, hogy ez az illető villámgyorsan megszűnt az ismerősöm lenni.)

Apai elfogultság

2011-03-03T11:59:00.000+01:00

A következő rajz alkotója Szőrfülűfi Dorka.

Kültelki szolárium

2011-03-03T06:16:00.000+01:00

Hommage à B. B.

Ide jár mind, a garázda csőcselék,

így aztán gyakoriak a csőcserék.

A váratlan vendég

2011-02-21T07:52:00.000+01:00

Demi-doux

2011-02-21T07:50:00.000+01:00

Nem hiszem, hogy azt a verset felülmúlom.
Új dallamot hogy is játsszam olyan húron,
amit éppen te takarsz le két kezeddel.
Elnémítasz.
Az én múzsám nem dicsér és nem neheztel.
Vallomásomra te gyártasz titkos kódot.
És pecsétje: félig ízlelt, édes csókod.
(Lesz még vigasz.)

Három megálló közt

2011-02-12T17:25:00.000+01:00

Pillantásod belém akadt, mint három-
ágú szigony; még ég a retinámon.
Mint kóbor eb, úgy néztél esdekelve:
„Hozzád szegődnék, szörnyű így, kiverve”.
És néztél rám csillogva és rajongva:
„És csak hozzád szegődnék azon nyomba’.”
És harmadikként – nézd el, hogyha mégoly
bántónak érzed –, ott lapult a téboly.

S én megriadtan néztelek csak, kedves.
De egy kutyába hogy legyek szerelmes?

Javított kiadás

2011-02-11T06:09:00.000+01:00

Az előző poszt fényképe egy 200-as teleobjektívval készült. Az itt következő egy lencsés csillagászati távcsővel. Sajnos, a paraméterekre nem emlékszem (tán sosem is tudtam őket), csak arra, hogy a távcsövet az Uránia Csillagvizsgáló munkatársa, Kürti Imre készítette. (Katt és nagyítás.)

Tele-Hold

2011-02-09T11:19:00.001+01:00

Melyből a tele 200-as. (Katt és nagyítás.)

Utólag szúrom be, mert értelmezési probléma merült föl: ez a poszt nem több, mint maga a fénykép. Bele vagyok gyönyörödve az új fényképezőgépembe, és ez a belegyönyörödés expozíciókra sarkall, a szó mindkét értelmében. Hadd tegyem még hozzá, hogy némi segítséggel (és nyilván szerencsével) sikerült igen olcsón olyan adaptert szereznem, melynek segítségével a régi Practicámra jó menetes objektívok (pl. a hivatkozott 200-as tele) is fölszerelhetők az új gépre.

Gyanakvási kiskáté

2011-02-07T07:03:00.000+01:00

Tragikus-e, ami a West Balkánban történt?

Igen, az.

Mennyire vagyunk tájékoztatva a történtekről?

Csak módjával. Ami a médiában lejött, az végső soron a „maszatolás” kifejezéssel illethető.

Miért? Érdeke valakinek eltitkolni az igazságot?

Nem tudhatjuk. Azt viszont tudhatjuk, hogy viktatúrákban – márpedig Fanyarországon viktatúra van – nagyon nem szeretik a tüntetéseket. Pontosabban, sehol sem szeretik, de a demokráciákban megtűrik őket.

Vagyis gyanakodhatunk, hogy a West Balkánban történtek a kormány lelkén száradnak? Hiszen ennek nyomán szigorítottak a gyülekezési rendszabályokon.

Ez erős feltételezés volna, és mint olyan, összeesküvés-elméletnek számít.

Nem is jöttek kapóra a tragikus események a kormánynak?

De, feltétlenül kapóra jöttek.

Lufi meghalt

2011-02-07T06:49:00.000+01:00

Olyan helyen, ahol a macska – hogy úgy mondjam – fogyóeszköz, az ember lassan belefásul a sok temetősdibe.

A hétvégi azonban váratlanul ért, nagyobbat ütött a szokásosnál. Az egyik legrégebbi barátunk, Lufi kandúr távozott. Pedig nagy túlélő volt, egy rakás betegséget, balesetet átvészelt. A nevét is innen kapta. Kölyökkorában elkapott valami kórt, amitől felpuffad a macskák hasa, nem isznak rendesen, és a végire valahogy kifakulnak. Orruk és talppárnáik rózsaszínből sárgára váltanak.

Lufi volt az egyetlen, aki – intenzív, bár tök laikus – kezelésem nyomán meggyógyult.

Ahogy mondom, nagy barát lett; ezek a lények nagyon honorálják a gondoskodást.

Aztán csütörtökön halljuk, hogy a padláson sír valaki. Fölmentem a padlásra, hogy megnézzem, miféle állat adja ezt a hangot. Lufi volt az. Először azt hittem, beszorult valahova, de nem. Kissé náthásan szedte a levegőt, de amúgy nem látszott betegnek. Gondoltam, rajta van a szerelmi késztetés, a sírása is olyan volt, mint amikor a kandúrok szerenádot adnak. Trubadúrnak neveztem, azt gondoltam, nagyon szellemesen. Aztán szombaton két lányom is fölment, hogy megnézzék, ott van-e, mert csütörtök óta nem jött le enni.

Aztán jelentették, hogy Lufi meghalt.

Megnéztem, viszonylag hirtelen érhette a halál, mert a szeme nyitva maradt. El nem tudom képzelni, mi történhetett vele, sok lehetőség adódik. Megehetett egy mérgezett patkányt, lenyelhetett valami szilánkos csontot, ami átfúrta a gyomrát, elfertőződhetett egy régi fejsebe, nem tudom. Egy állatorvos, ha felboncolta, biztosan többet megtud, de hát ezzel már nem foglalkoztunk, eltemettük Lufit annak rendje-módja szerint, fejfával.

Közeledik a tavasz

2011-02-04T05:47:00.000+01:00

Már előbújt a medve.

Az énektanárnak

2011-01-31T08:13:00.000+01:00

lyukasórája van.

Haláltánc vagy karnevál?

2011-01-25T06:51:00.000+01:00

Az utóbbi kb. egy évben álmaimban egyre gyakrabban vetülnek egymásra életem idősíkjai. Kevésbé rejtélyesen: egyszerre jelennek meg olyan ismerőseim (és ismeretleneim és rokonaim), akik egymást – tudtommal – nem ismerik, és akikkel az egyes megismerkedéseimet évek, évtizedek választják el.

Mi ez már?

Eljött a Nagy Összegzés ideje?

Megtetszett egy vers,

2011-01-13T05:37:00.001+01:00

és most közre is adom. A szerző Birtalan Balázs.

A döntő kérdés

A tél szimuláló nyár,
vagy
a nyár disszimuláló tél?

Úgy érzem, ehhez passzol A négy évszak c. rajz. A szerző Szőrfülűfi Dorka.

Távolsági románc

2011-01-13T05:11:00.001+01:00

Míg ülünk a buszon,
végig fogom kezed.
Elmúltunk már huszon.
Ezt minek nevezed?

Majd elnyel a metró
sötét alagútja
(építik a 4-est),
s én föllépcsőzöm, újra
játszani hűségest.

Dropping test

2011-01-10T05:46:00.000+01:00

Kódolt üzenet

2011-01-05T09:58:00.000+01:00

Fanyarországon viktatúra van.

Lesz itt még tavasz

2011-01-03T08:45:00.000+01:00

(Új év, új fotóapparát.)

A Csalárd Érve

2010-12-27T05:12:00.004+01:00

2011 a Család Éve a Magyar Katolikus Egyházban. Bíró László püspök, az MKPK családreferens püspöke körlevelében így ír:

A Család Éve szeretné felragyogtatni a család értékét, tudatosítani, hogy a házasságon alapuló család nélkül a nemzet elenyészik, a gazdaság összeomlik, a kultúra lehanyatlik. Társadalmunknak – amelyet az individualizmus, szekularizmus, relativizmus, materializmus tépáz – a család nyújt menedéket, mert képes a társadalom megújítására, hiszen a házasságon alapuló család, elfogadva az életet, a jövő záloga.

Most nem csapnám le a magas labdát, hogy akkor a – házasságon alapuló család melegét nyilvánvalóan nélkülöző – püspök úr a társadalomnak mennyire hasznos vagy kártékony tagjai közé sorolja magát. Azzal a nettó marhasággal sem foglalkoznék, csak a megemlítés szintjén, hogy a gazdaság alakulására döntő hatással lenne a házasságon, illetve a bejegyzett élettársi kapcsolaton alapuló családok közti különbség.
A kérdésem csupán annyi: mi van, ha a házasságon alapuló családon belül üti föl fejét az individualizmus, a szekularizmus, a relativizmus vagy a materializmus mételye? Netán az Egyház olvasatában az ilyen tömörülések családból átminősülnek, mondjuk, hordává?

Karácsonyka

2010-12-23T13:04:00.008+01:00

Az áhítat a fontos, nem a rímelés.

(Katt, és ha kell, nagyítás.)

Felvirrad még

2010-12-09T12:57:00.005+01:00

Készül az új médiatörvény. Nem taglalom, mik a várható következmények, ha megszavazzák. Aki taglalásra vágyik, három írást is olvashat erről az ÉS 2010. dec. 3-iki számában.
Nekem így hirtelen csak Eörsi István szavai jutnak az eszembe. Egy tévé által is közvetített beszélgetésben nyilatkozta (még az Antall-kormány idején), hogy ahogy ő elnézi, a szamizdathoz való nyomdagépeket és egyebeket olyan nagyon ne rakjuk még el.

Nyugdíjtörvény

2010-12-03T11:58:00.002+01:00

Megérem a pénzem?

Hittan

2010-11-30T10:38:00.004+01:00

Nyilvánvaló, minél korábban kezdjük a gyereket a hitre nevelni, annál hatékonyabb lesz a munkánk. Ha abban az életkorban adagoljuk az információkat, amelyikben a gyerek még nem kér bizonyítékokat, hanem bemondásra elhisz mindent, óriási sikerünk lesz. Kérdés viszont, hogy az így nyert hit mennyit ér az emberiség és az egyén boldogulása szempontjából. (Általában.) Kérdés továbbá, hogy nem lövünk-e bakot, ha a hit egyes szegmenseivel nem várjuk meg, míg a gyerek éretté válik a befogadásukra. (Konkrétan.)
A legkisebbik lányom januárban lesz nyolcéves. Tegnap megkérdezte:
– Mi az, hogy paráználkodni?

Abszolút és relatív

2010-11-15T09:29:00.001+01:00

Göncz Árpádot mindig is.
Sólyom Lászlót most kezdem.

Mikor van baj?

2010-11-08T05:53:00.003+01:00

Találomra, az elmúlt hetek hordalékából.

A Combinókon egy fiatal női hang időről időre bemondta, mi történt az aktuális napon 54 évvel ezelőtt. Mármost, ha nekem a villamoson kezdenek történelemórát tartani, akkor szerintem baj van.
Aprócska hír volt, egyáltalán nem feltűnő. Hogyaszongya, az új alkotmányba bevennék, hogy házasságot csakis különnemű személyek köthetnek egymással. A hír azért is ütött meg, mert figyelmeztetett rá, hogy volt idő, amikor én is ezen a véleményen voltam. A dolog annál is bonyolultabb, mert jóízűt lehet rajta rágódni, mi is a házasság. Meg hogy mi az, amit házasságnak nevezünk – elvégre elnevezni bármit bárminek lehet –, és mi az, ami tényleg az (ld. ki a magyar). De csűrhetjük-csavarhatjuk akárhogyan, az új alkotmánynak ez a része kirekesztő és megbélyegző, tehát fasiszta. Ha pedig a fasizmus megjelenik, akkor baj van.
Szintén a hírek között.
A kormány ilyen és ilyen törvénytervezete ellen tüntetett a Demokratikus Charta. Ezt a szervezetet két éve hozta létre Gyurcsány Ferenc.
Ez gyönyörű. És persze, értem is. Gyurcsány neve remek szitokszó. Ha valamit ő hozott létre, hát az biztosan mocskos, komcsi-bibsi szörnyszülött, mely a MI véráztatta fajmagyarrögvaló földünket szipolyozza és a mi egyenes, árja (kurultáj, sumér stb.) gerincünket megtörni igyekszik. Ez mind szép, és Gyurcsányt nem kötelező szeretni, csakhogy a Demokratikus Charta már az első MDF-kormány (arra már nem emlékszem, hogy Antall vagy Boross idején) létezett; történetesen én is vonultam velük az utcán. (Ja, és nem Gyurcsány „hozta létre”.) Mármost, ha ilyen hír akár a rádiós hírszerkesztő, akár az MTI rosszvoltából hír lehet, akkor baj van.

Arról, hogy racionális lények vagyunk-e

2010-10-04T06:16:00.003+02:00

Elég ritkán lottózom, talán leginkább azért ritkán, mert sajnálom a pénzt és az izgalmat ilyen kis valószínűségű nyerésre. De azért olykor mégis, mert hátha... (Még ebben az életben nem volt kettesnél nagyobb találatom.) De amikor játszom, mindig ugyanazt az öt számot teszem meg.

Mármost ha racionális lények volnánk, akkor könnyen beláthatnánk, hogy ha ennyi és ennyi a valószínűsége (lusta vagyok utánaszámolni) a 90-ből megtippelt 5 szám és a kihúzott 5 szám egyezésének, akkor a megtippelt és a kihúzott számok közti eltérésnek pedig annyi és annyi a valószínűsége (nyilván nagyságrendekkel nagyobb), és hogy a kihúzott szám a megtippelttől mennyire különbözik, az a valószínűség szempontjából közömbös. Ha megtippeltük a 4-est, akkor a nyereménytől való elesésünk szempontjából mindegy, hogy az 1-est vagy a 90-est húzták ki.

De nem vagyunk racionális lények, ezért hajlamosak vagyunk furcsa, látszólag valami szabályszerűséget, rendszert követő eredménynek nagyobb jelentőséget tulajdonítani. Ha pedig az eredmény által elestünk a nyereménytől, akkor jobban bosszankodni, mint ha nem fedeztünk volna fel (látszólagos) szabályszerűséget. De térjek a lényegre. Az alábbi táblázatban a felső sor az állandó tippjeimet, az alsó a legutóbb kihúzott nyerőszámokat tartalmazza.

13	18	32	52	74
13	19	31	53	73

Én olyan szerencsétlen vagyok!

2010-10-01T05:38:00.008+02:00

A címben foglaltat olyankor mondjuk (rendszerint siránkozó hangon), amikor szerencsétlen állapotunknak magunk vagyunk az oka. A kellemetlenség saját balfácánságunk eredménye, ehetjük, amit főztünk.

De mi van, ha a főzt ehetetlen?

Már a nyáron látszott, hogy a „birtokon” rekordmennyiségű termés várható szilvából. Ez annál is megbecsülendőbb, mert ez az év nem nagyon kedvezett zöldségnek-gyümölcsnek. Az elmúlt hétvégén oda is utaztam, és egy jókora vödörnyi szilvát összeszedtem. Itt szeretném jelezni, hogy a friss, nyers szilvánál jobban szeretem az aszaltat vagy a lekvárt. Ennek lehet szimplán kulináris oka, de az is elképzelhető, hogy mélylélektani magyarázata van (begyűjtő-tároló-fölhalmozó természet, hörcsög típus), de ez most mellékes.

Jókora vödörnyi szilvát nem tudok megaszalni, napon sem, hát még, ha nem is süt a nap. Úgyhogy lekvárfőzés. Ínyenc módjára álltam neki: kevés ecet az edény aljára, és nem túl nagy láng alá. Csak hétfőn jutottam hozzá, hogy elkezdjem, de estig nem készült el, kedden és szerdán meg délutános voltam, nem tudtam foglalkozni vele. Így többször alámelegítetem, nehogy erjedni kezdjen. Nem baj, majd annál zamatosabb, nemesebb lesz. Végre tegnap a holmi kezdett lekvárállagot ölteni az ötliteres (de lehet, hogy nagyobb) lábosban. Most pedig megkoronázzuk a műveletet, cukrot szórunk rá. Szórtam is, nem sajnáltam (bár igyekeztem el sem túlozni). Szépen, alaposan megkavartam. Aztán megkóstoltam, kell-e még bele.

A cukor nem cukor volt. Hanem só.

Nem tudom, a kedves Olvasónak volt-e dolga sós lekvárral, mindenesetre ez a termék nem harmonizál ízbeli elvárásaimmal, sem családtagjaiméival. Önthettem ki az egészet azon melegében. De hát, aki hülye, és nem nézi meg, mit szór az ételbe, az megérdemli.

Most, ha optimista vagyok, két lehetőséget látok. Egy: a jövő hét végén, amikor szüretre megyek, még találok egy újabb vödörnyit. Kettő: várnom kell egy évet, melyhez jó egészséget kívánok magamnak is, a szilvafáknak is.

Találós kérdés

2010-09-29T10:53:00.003+02:00

Mit csinál a több mint egy hónapja munkáltatói jogú vezető nélküli Magyar Rádió?

A megfejtéshez gépeld be az ellenőrző szöveget – ahova akarod.

Urnatemető

2010-09-23T10:00:00.002+02:00

Abba kéne hagynom az állatozást

2010-09-20T07:50:00.002+02:00

Mert nem megy: valahogy nem maradnak meg nálunk az állatok, illetve alig marad belőlük. Egy nagy rakás macskánk már elhullott (vagy eltűnt), a három kis pele sem élte túl a hazaszállítást. Szóval, nem tudom.

Macskaügyben már azt hittem, belefásultam. Az elsőt megsiratod, a második-harmadik-negyediket megkönnyezed, aztán már csak ásod a sírokat.

De kiderült, nem így van. Az a kis, vörös kölyök egészen hozzánk szelídült. Nem lehetett lerakni az ölünkből, és dumált, folyton dumált. Meg összedugta velem az orrát. Péntek este bevittem magamhoz az ágyba. Nem szokásom, de fázott, és amúgy is nagyon sovány. (Volt.) Aztán szombaton egész rapid módon leromlott. Délelőtt rohanás (egy ismeretlen) állatorvoshoz. Két injekció, velünk adott gyógyszer, ezt és ezt kell csinálnunk. De ne reménykedjünk nagyon, ez az ún. macskainfluenza, ami nagy százalékban elviszi az állatot.

Kismacskát hazavittük, onnantól már csak a kimúlásához tudtam asszisztálni. Meg a légypetéket letörölni az arcáról. Aztán a temetés.

És a gyászmunka. Amit akkor is el kell végezni, ha a veszteség „csak” egy macska. És fölidézni a korábbi veszteségeket. A macskák után az embereket. Például Kati barátnőmet. És a többit. Vasárnap begyűjteni még egy halálhírt.

A szeretkezés ilyenkor nem oldja a bánatot, csak megédesíti.

Egyébként meg – bár az emlékezés szempontjából nekem közömbös a konkrét dátum – ma, 20-án van hat éve, hogy meghalt az apám.

Bábjáték

2010-09-16T07:20:00.002+02:00

Két jelenet

2010-09-10T12:28:00.005+02:00

Mindkettő helyszíne a Mammut-beli Match (II. Lövőház u.), az időpontok elkülönülnek. Az első jelenetben a hentespultnál állok, és egy csontos csirkemellet kérek. Kapom, veszem a többi cuccot, fizetek, megyek. Sajnos, csak a lakásban veszem észre, hogy filézettnek számolták el, ami ugyebár drágább.
A második jelenetben hagymát vettem. Ehhez tudni kell, hogy a Match-ban zöldséget, gyümölcsöt magad szeded zacskóba, és egy külön helyen méreted le és áraztatod be.
– Ez rendes hagyma? – kérdi a hölgy.
– Persze, közönséges vöröshagyma – mondom (amúgy az áttetsző zacskóban ez elég könnyen felismerhető).
Bólint, mér, áraz. Sajnos, csak a lakásban veszem észre, hogy fokhagymának mérte, ami ugyebár jóval drágább. (Külön trükk, hogy az árcédulán és a blokkon is így jelenik meg: hagyma/fok.)
Szóval, ügyes.

* * *

(Mielőtt perelnétek, köcsögök: vegyétek már észre, hogy ezzel magatok rontjátok a jó hírneveteket, hiteleteket.)

Bútorraktár, Belgrád rakpart

2010-08-26T11:23:00.002+02:00

A címet alkotó két kifejezésről úgy tudom – bár magam sose próbáltam ki –, jól lehet alkalmazni, amikor még beszélni nem tudó kisgyereket kell valamiben megakadályozni, nehogy kárt okozzon vagy veszélyeztesse magát. A két fonémasor számára még nem bír jelentéssel, de a csengésük, a hangzásuk rémületet keltő.
Ilyen, jelentésüktől megfosztott szavak a politikai retorikában is felbukkannak, többségükben a jobboldali politikai retorikában. Mint például nemzethalál, idegenszívűség, hazaáruló, pénztőke (és még hosszan lehetne sorolni). Mint a gyerekriogatóknak, ezeknek is van értelmük, de az adott kontextusban nincs jelentésük. (Vagy megfordítva.) Nagyjából arra is valók, amire a gyerekriogatók: az oktalan nép ne piszkálja azt, amit nem szabad, majd MI (idefentről) megmondjuk, merre hány méter.
(Mielőtt valaki fölveti, hogy a „nemzethalál” asszociációkat kelt, szemben a „bútorraktárral”, mely a – gyerek számára – kellemetlen csengésével hat, leszögezem, hogy tisztában vagyok vele. Azzal együtt a kiindulás közös: én tudom, hogy neked mi a helyes, és ezt érvek, magyarázat nélkül kívánom lenyomni a torkodon.
Arra, hogy én itt tudom, mi a helyes neked ott, gyönyörű példa Kövér László minapi nyilatkozata, mely szerint a Fidesz számára elfogadhatatlan, ha egy határon túli magyar kisebbséget képviselő szervezet vezetője azzal kérkedik [sic!], hogy az autonómia gondolata most nem aktuális. (Gondolom, Markó Béla azóta is reszket, és az ajkát harapdálja, amiért ekkora fiaskót bírt elkövetni.)
Kövér egyébként bevetette a sápasztó „fogy a magyar” csodafegyvert. A fogyás egyik okaként az asszimilációt nevezte meg. Ezt nem egészen értem: ha mondjuk, Nagy Dezső asszimilálódott, tehát megszűnt magyarnak lenni, akkor érdemes újragondolni a „magyarnak lenni” jelentését, jelentőségét és fontosságát. (Meg aztán: magyar-e a nálunk asszimilálódott Nagy Dezső [született Adrian Popescu]?) Nota bene: szeretném tudni, mi a baj Nagy Dezső asszimilációjával, ha az Nagy Dezsőnek jó.
Visszatérve, Kövér azt is mondta, megvizsgálják, hogyan lehetne megállítani, netán visszafordítani a népességfogyást.

Nekem volna egy néhány millió éve hatékony gyakorlatom.

A legfrissebb hoax II.

2010-08-20T15:41:00.004+02:00

Mint az köztudott, ami a földben található (ásványok, régészeti leletek, víz stb.), az az államé. Akkor is, ha az adott terület természetes vagy jogi személy ingatlanját képezi.

Biztos forrásból tudjuk, hogy felmerült a lehetősége annak, hogy ezt a terményekre is kiterjesztik. Értsd: burgonya, sárga- és fehérrépa, hagyma, cékla stb. A dolog nem lesz kevésbé felháborító a beépített engedményektől. Mármint hogy

a beszolgáltatás adó és nem elkobzás jellegű, azaz nem 100 %-os, és
közhivatalt ellátó személyek (pl. polgármesterek) és országgyűlési képviselők számára mentesség adható (értsd: ellenzékineknek nem adnak).

Akinek fontos a jövője, gondolkozzék el ezen!

Az utolsó szabad hír

2010-08-11T08:23:00.003+02:00

…legalábbis hosszú időre. Kivonatolt tartalma:

Aláírta a médiaszabályozásról szóló törvénycsomagot Schmitt Pál köztársasági elnök, a jogszabály kedden meg is jelent a Magyar Közlönyben. A közszolgálati médiumok összevonásáról és a felügyeleti hatóság átalakításáról szóló szabályokat július 22-én, utolsó ülésnapján fogadta el az Országgyűlés, a kétharmados módosításokat csak a Fidesz-KDNP képviselői támogatták. […] A törvény értelmében megszűnik a jelenlegi formájában a Nemzeti Hírközlési Hatóság (NHH) és Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT), összevonásukkal létrejön a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH). A hatóság egy autonóm államigazgatási szerv, amely a frekvenciagazdálkodás és a hírközlés területén részt vesz a kormány politikájának végrehajtásában. Önálló hatáskörrel rendelkező szervei az elnök, a Médiatanács, valamint a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Hivatala. Elnökét – aki miniszteri illetményre és juttatásokra jogosult – a miniszterelnök nevezi ki kilenc évre, és korlátlan alkalommal újra kinevezhető. A hatóság elnökének Szalai Annamáriát nevezte ki Orbán Viktor miniszterelnök, szerdai hatállyal.
Az államfő által aláírt jogszabály kimondja azt is, hogy a három közmédium és az MTI a jövőben zártkörűen működő nonprofit részvénytársaság lesz; a négy önálló részvénytársaság - az MR Zrt., az MTV Zrt., a Duna TV Zrt. és az MTI Zrt. - mindegyike a Közszolgálati Közalapítvány tulajdonában levő egyszemélyes részvénytársaságként működik. A részvénytársaság ügyvezetését vezérigazgató látja el, az ellenőrzést közös Felügyelő Bizottság végzi. (Forrás: index.hu)

Ez egészen rosszul hangzik. Jó úton vagyunk a dél-amerikai diktatúramodell felé. Megjegyzem, ezt már hónapokkal korábban is mondtam, de nem érzek semmi örömöt, hogy a dolog bejönni látszik.

Még szerencse

2010-08-03T11:20:00.001+02:00

Két férfi beköszön a kapun. Az egyik, hogy tudom-e, mit jelent az isteni név. A másik aktatáskából előhúz valami szép, színes prospektust, olyan térítőizét. Mondom, köszönöm, de nálunk már le vannak fektetve az ideológiai alapok. Úgyhogy, ha egyéb tárgy nincs…
– Semmi baj – mondja amaz mosolyogva.

Frappáns mondat a frusztráció leküzdésére

2010-06-28T05:16:00.001+02:00

Ha nem, hát nem.

Mit mond a formális logika?

2010-06-17T09:17:00.005+02:00

Egyre több barátomon, ismerősömön, munkatársamon veszem észre a következőt. A hétköznapi életben, a szakmai vagy magánszférában értelmesen, okosan nyilatkozik meg, a problémákat gyorsan megoldja. Mihelyt azonban politikáról vagy azzal kapcsolatos dologról van szó, butaságokat kezd beszélni.

Következtetés?
A politikához nem kell intelligencia.

Lócitrom a tányéromon

2010-06-14T06:16:00.002+02:00

Osztálytalálkozó

2010-06-06T16:08:00.002+02:00

Nem kerek évforduló, nem jeles nap. Összejöttünk csak úgy, Ellánál. Így aztán kevesen is voltunk. Ott volt István és Gabriella; mókás, hogy egy-egy válás után egymásra találtak, holott a gimiben mintha nem különösebben érdekelték volna egymást. Ott volt Alíz, a két Kriszta, később befutott Edit, és ott volt Tamás. Kellemes csevej, szolid eszem-iszom. (Ellának és férjének ezúton a is legnagyobb köszönet a fölséges kajáért.) A véletlen úgy hozta, hogy a társaság zömét orvosok tették ki, de ettől a beszélgetés nem lett zavaróan egysíkú vagy szakmai.
Aztán megérkezett Lajos. Nélküle nem születne meg ez a bejegyzés, mert azt gondolom, (társadalom)pszichológiával, rokon tudományokkal foglalkozóknak tanulságos lehet.
A gimiben Lajossal jóban voltam (ez fontos), de érettségi után megszakadt a kapcsolat. Én még jól jártam, mert volt, akit levélben küldött el, egészen furcsa okokra hivatkozva.
Szóval, jött Lajos.
– Szőrfülű, rólad álmodtam, borzalmas volt. Kérlek, ne csináld ezt többet!
Ez volt az entrée, ami még, mondjuk, belefért a „humoros” kategóriába. A továbbiakban megtudtuk tőle, hogy az osztályból Gézának volt a legnagyobb a farka, hogy Metaxát csak buzik isznak; hogy hogyan is történt a katonaságnál, amikor valaki a székletével nem talált bele pontosan a vécébe. Elmondott továbbá egy feleséges-kecskés-menstruálós viccet.
Személyre szólóan: emlékszem-e, amikor angolon áttoltam neki a pad alatt egy saját, kétsoros verset. (Dicséretére legyen mondva, hibátlanul idézte.) Meg amikor egy zeneművemet lenyomtam a torkukon, ezt sosem bocsátja meg. (A zeneművet nem én nyomtam le a torkukon, egy iskolai rendezvényen – melyen kötelező volt részt venni – hangzott el. Egy 17 éves, nem zseniális, kifejezésében utat kereső gyerek darabja volt, egy meghalt tanár emlékére.)
Meg: ejha, milyen nagy a pocakom.
Több kérdés vetődik föl. Kell-e, és ha igen, lehet-e kezelni a helyzetet? Elküldeni a fenébe? Az nem kezelés, és alaposan snassz is. Együtt röhögni vele (más szóval, partnernek lenni az alázásban)? Látszólag elegánsan (valójában bambán) nem reagálni? Nem tudom.
És fölmerült a kérdés, vajon a többiekre lehet-e számítani ebben a helyzetben. Külön-külön többen éreztették, hogy azért ez ciki, de testületileg… Igaz, abból sem kérnék. Még a gimiből van tapasztalatom, milyen az, amikor a fél osztály testületileg lép föl.
Hát, így.
Aztán elköszöntem, mondtam, hogy jól éreztem magam, élmény volt veletek.
– Kár, hogy ezt mi nem mondhatjuk el veled kapcsolatban – felelte Lajos.

Tegyünk szert műveltségre...

2010-05-27T08:55:00.002+02:00

...tejtermékek fogyasztásával.

Tetőzik a tavasz

2010-04-23T07:21:00.002+02:00

Már én is virágba borultam.

Bejutottak

2010-04-12T05:12:00.003+02:00

A honi közállapotokat remekül lehet jellemezni a tegnapi választás körülményeivel és eredményével.

1) Este hétkor nem lehetett lezárni az urnákat, mert a nem lakóhelyükön szavazók még hosszú sorokban várták, hogy élhessenek állampolgári látszatjogukkal. (Kifejezést kérésre külön megmagyarázom.) Hogyhogy? A Hivatal nem tudta, hányan fognak (máshol) szavazni? Vagy mi? Netán az állampolgári közönyre épített? Hogy majd százezren legyintenek, hogy úgysem mennek el szavazni?
Külön alpont a Rádió akkori műsora. „Igen... még mindig hosszú sorok állnak... hívjuk az OVB... munkatársunk... – púp-púp-púp – Megszakadt a vonal... – Halló, itt vagyunk. Jó a hangulat. Néhány spanyol fiatal is itt van... nem tudják, mi az a Fidesz, de jól érzik magukat... lacikonyha is van”. Uhh!

2) Nyert a Fidesz, és bent van a Jobbik. Ez marha nagy baj. Jobbikék látszólag ellenzékben vannak, de ne legyenek illúzióink, ez az ellenzékiség annyira lesz az, amennyire szakszervezetek voltak a rendszerváltás előtti azonos nevű pártkinövések. Innentől a fékek gyakorlatilag ki vannak oldva, innentől bármit meg lehet csinálni, egészen a finomkodóan csak etnikai tisztogatásnak nevezett pogromokig. De hogy újra lesz Magyar Gárda, abban biztos vagyok.
Hogy a gazdasági életben mi lesz, arra csak tippem van. Úgy képzelem, a mostani programot sürgősen leállítják – mert azt a rossz fiúk csinálták –, az újjal viszont becsődölnek, így Magyarországból hamarosan afféle dél-amerikai diktatúra válik.
De a választás eredménye túlmutat a Parlamenten. Az, hogy egy fasiszta párt bekerülhetett, a választók mentális álapotát is mutatja.
Persze, minderre lehet mondani, hogy ez a képviseleti demokrácia, akire többen szavaztak, az kerül be, és a vesztést jó demokrataként emelt fővel el kell fogadni. Csakhogy én elsősorban nem jó demokrata akarok lenni, hanem félelem nélküli állampolgár.

Öntsünk tiszta vizet a pohárba!

2010-04-08T07:08:00.009+02:00

Szűkebb pátriámban havonta megjelenik egy újság, a Helyi Provinciális. Ennek egyik, ez év eleji számában fizetett hirdetés jelent meg a Helyi Vízszolgáltatótól. Íme (katt!):

Ezt a szöveget egyébként minden, azhavi vízszámlába is betették, illetve legyünk pontosak: én kaptam. Bosszantott a dolog, mint minden olyan jelenség, amikor egy szolgáltató fogja magát és hatóságot játszik, ebből következően pedig engem mint vásott kölköt kezel, akit móresre kell tanítani. Ezúton jelentem, nem vagyok érintett a dologban. Ha vannak vétkesek, tessék őket kirakni egy-egy kalodában közszemlére, vagy ha ez sérti a személyiségi jogokat, akkor indítsanak eljárást ellenük. Esetleg úgy, hogy név nélkül közlik, ennyi és ennyi esetben találtak szabálysértést. De hogy egy egész települést leckéztessenek, az durva.

(Tényleg csak zárójelben: a csapadékvíz elvezetése nincs megoldva, ezért vizesednek a házak. Az sem világos, mivel is károsítja súlyosan a csapadékvíz a csatornahálózatot.)

Mindezért nem kezdtem volna bele a posztba. Hanem a Helyi Provinciális egy vagy két hónappal későbbi számában ismét jelentkezett a szolgáltató. Íme (katt!):

Túl azon, hogy az adatok feléről gőzöm nincs, mit jelenthet, van egy másik halmaz is, amelyikről meg azt gondolom, semmi közöm hozzá, ezt ne rajtam verjék le. Talán még ezt is annyiban lehetne hagyni, csakhogy szűkebb pátriámban a víz hírhedten kemény. A vízmelegítőket negyedévente vízkőtleníteni kell. (Vagy veszel százezrekért vízlágyító berendezést.) Nem akarok nem létező jogszabályokra hivatkozni, mint annyian teszik, úgyhogy csak kérdem, nincs passzus, amely kötelezné a szolgáltatót a víz minőségi mutatóinak (pl. keménység) szinten tartására?

A hab a tortán. Már többedszer kapok olyan számlát, amin ott a záradék: "becsült érték". Érdekes módon ezek a becsült értékek mindig magasabbak a tényleges óraállásnál. Semmi gond, mert a legközelebbi leolvasásánál (két hónap múlva) jóváírják a túlfizetést. Az, hogy valaminő kamat ketyeg-e, nem érdekli a szolgáltatót. Ha én tartozom (sajnos, kerültem már ebbe a helyzetbe), akkor a késedelmesen befizetett összeget időarányos kamat terheli. Szóval, ez van itt és most.

Ez itt az állatorvosi ló

2010-03-31T11:49:00.002+02:00

Rajta demonstrálják pl. a méregmirigy-gyulladást, a tracheatágulást, a zúzarepedést és az úszóhólyagfekélyt.

A kivert biztosíték

2010-03-30T05:47:00.004+02:00

Először valami kedélyes irományt akartam idevázolni a jobbikosoknak. Hogy őrjöngjenek kedvükre, radikális változást követelve meg ilyesmi, de ezt a „nép nevében”-t talán hagyjuk. Abba most hosszadalmas volna belemenni, létezik-e egyáltalán „nép” mint olyan. De mondjuk, létezik, akkor viszont én is része vagyok. Hát az én nevemben ti ne üvöltözzetek! Megítélésem szerint annyi közötök van a néphez, mint Csurkának és bandájának magyarsághoz, igazsághoz és élethez.
Mondom, valami lájtosat akartam írni az „előbb törüljétek meg az orrotokat” végkicsengéssel.
Csakhogy közben kaptam valamit.

Szóval, itt tartunk. Abba sem mennék bele, hogyan, ki mindenkinek köszönhetően jutottunk el idáig. De a Nagy és Elegáns Társaság, amely a báltermet a tahók számára is megnyitotta, most ne fintorogjon, ha utóbbiak szaga kezd orrfacsaróvá válni.

Hatalmas lúdtalp,

2010-03-25T06:50:00.003+01:00

utálom, de együtt kell élnem vele. De az együttélés nem elég, foglalkoznom is kell vele. A betétem elavult, ki kell cseréltetni. Ehhez kell beutaló az ortopédiára (a háziorvostól), és majd az ortopédus felírja a betétet. (Illetve ajánlást tesz rá, ld. a legutolsó mondatot.) Odáig, hogy az ortopédiára időpontot kapjak, minden simán ment. (Csak én nem mentem simán, mert lúdtalpas vagyok; nem tudom, említettem-e már.) Az időpont tegnap 14:10.
Időre odaértem, betegirányító, TAJ-kártya, rendben, menjek ide és ide (másik épület). A másik épületben hatalmas tömeg, hogy fogják itt az időpontot tartani? (Spoiler: sehogy.) Az összes ajtóra – az egy Ultrahangos vizsgáló kivételével – Reumatológia volt kiírva. Valamelyik ajtó nyílt, kijött egy rendkívül csúnya asszisztensnő, akit megkérdeztem, hogy melyik ajtónál várjak, ha ortopédiai beutalóm van.
– Itt, ennél, amint az (– epésen –) ki is van írva.
– Ja, tényleg, bocsánat.
Mert az ajtó mellett, a falon csakugyan ott volt, hogy Dr. Ez-és-ez, ortopédiai szakember. (Mint a kondíciók listájában az apróbetűs záradékok.) Azzal együtt kezdtem fölforrni, mert az epés appendix semmi új információt nem hordozott, viszont általa el lehetett sütni egy kioktató hangú kiszólást. És szépen turbóztam az agyam, aminek a végén (nem az agyam, a turbózás végén) már ott tartottam, hogy bocs, de a pénzemért lehetek én akármilyen hülye is.
Amúgy volt időm turbózkodni, mert elég lassan haladtunk, ráadásul néhány pimasz sikerrel alkalmazta a „kérem szépen, én csak szeretnék valamit megkérdezni” mottójú életkönnyítést. Kb. ötven perc várakozás után bekerültem az ortopédus orvoshoz, aki szakszerűen és gyorsan ellátott. Ezt gúny és él nélkül mondom, de azért volt a dolognak egyfajta megnyugtató, már-már terápiás hangulata.
– Mutassa a lábát!
Mutatom.
– Ejha!
Megkaptam az ajánlást (új) lúdtalpbetétre. Búcsúzáskor még odaszóltam a kis csúfságnak, hogy elnézést, amiért kérdeztem, de ha a legtöbb ajtóra Reumatológia van kiírva, akkor talán életszerű az érdeklődésem. Semmi baj, felelte amaz, rám se pillantva, így fordítva szemrehányásomat meghunyászkodásra. Ügyes.
Ezek után vissza a betegirányítós épületbe, ott van egy gyógyászati segédeszközöket forgalmazó káefté vagy mi. Kopogok, benyitok, kis türelmet, rögtön. Egy idő múlva kijött az előző kuncsaft, de nem szóltak, hogy akkor tessék. Majd kopogott és bement egy nő, aki utánam érkezett. Erre már bekéretőztem, hogy csókolom, én is ide várok. Persze, persze, legyek egy kis türelemmel. Végül kijött a nő, elnézést kért (tényleg nem tudhatta, hogy én hova várok), bemehettem, mintát vettek, nagyszerű.
A lehetőségek. A meglévő betétet (ez fémből van) javítják-kalapálják fel, illetve helyre, 800 forint. Csinálnak újat fémből, ötezer-valamennyiért. Csinálnak újat üvegszálas műanyagból hétezer-valamennyiért. Ez utóbbiról tudni kell, hogy sokkal hamarabb tönkremegy, mint a fém. Nem tűnik élelmes üzletpolitikának ezt forgalmazni, de hát ők tudják. Az első két verziót választottam.
Kb. fél négykor szabadultam. Megjegyzem, a betét nem vényköteles. Lehet, hogy rögtön a betéteseknél is kezdhettem volna.

A legfrissebb hoax I.

2010-03-23T18:37:00.006+01:00

Az APEH változtatni készül a szabályokon. A változás szerint 2012-től a visszatérített adó is jövedelemnek tekintendő, tehát a következő évi bevallásban azt is fel kell tüntetni, mert az is be fog számítani az adóalapba.